2014. január • XIV. kötet 21. szám
Krisztus a mi váltságunk
Mindannyian tudjuk, mit jelent az, hogy váltság: a foglyok kiszabadításáért fizetett ár. Az emberrablók és a terroristák foglyul ejtik és bebörtönzik az embereket, majd váltságot követelnek értük: „Ha ennyit meg ennyit fizettek nekünk, szabadon engedjük szeretteiteket.”
Az I Timóteus 2:6-ban azt olvassuk, hogy az Úr Jézus önmagát „adta önmagát váltságul”. Krisztus keresztje váltság, nemcsak képi vagy metaforikus értelemben, hanem valósággal. Igazi foglyok vannak, igazi fogságban vagy megkötözöttségben: a bűn alatt (Róma 3:9), a törvény ítélete alatt (19), a törvény átka alatt (Gal 3:10), a halál kötelékeiben a halál félelmében (Zsid 2:15), a Sátán szolgaságában (Ef 2:2), a világ fogságában és a pokoltól való félelemben.
Valódi váltság fizettetett ki, valódi fogságban szenvedő valódi foglyokért. E váltság végtelen nagy értékű: Isten megtestesült Fia, aki mindig engedelmes volt és sosem vétkezett. Elhordozta a bűneinkért reánk nehezedő büntetést, váltságul adva Önmagát, önként alávetve magát Atyjának, irántunk való határtalan szeretetéből. Így fizetett önkéntesen bűneinkért.
Ez a valódi váltság valódi fogságban szenvedő valódi foglyokért fizettetett ki, egy valódi fogvatartónak. A váltságot Jézus Istennek fizette és nem a Sátánnak, szemben a régi elmélettel, miszerint Krisztus engesztelő áldozata a Sátánnak fizetett váltság volt. A váltságot Krisztus ugyanannak fizette, akinek az áldozatát felajánlotta. Krisztus „örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek” (Zsid 9:14). „Krisztus is szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Ef 5:2). Krisztus a Mindenhatónak fizette a váltságot, annak, aki adta a törvényt, aki a Bíró és az Uralkodó, az Igaz és a Szent. Ellene vétkeztünk, ezért az Ő igazságos törvényének és személyének kell eleget tennünk.
Figyeljük meg a kapcsolatot a Közbenjáró és a váltság között. A mi Urunk Jézus Krisztus a mi Közbenjárónk és Váltságunk. Ő a Közbenjáró, aki váltságul adta önmagát, amint az apostol is mondja: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, A ki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében” (I Tim 2:5-6). Az „egyedüli közbenjáró” igazsága ahhoz vezet minket, hogy Ő az egyedüli váltság. Miért? Egyedül az tudja lerontani az ellenségeskedést, aki Isten és ember közti Közbenjáró, és egyedül Ő tud közösséget teremteni Isten és ember között az Ő váltsága által, amellyel megfizet értünk a szent, bosszúálló Jehovának.
A Szentírással szemben áll a római katolicizmus bálványimádó rendszere. Róma azt tanítja, hogy az embereknek imádkozniuk kell a szentekhez és rajtuk keresztül, közbenjáróvá téve őket, szemben azzal az igazsággal, hogy Krisztus az egyedüli közbenjáró. Emellett az emberek hasznot húzhatnak a szentek jócselekedeteinek tárházából, ami azt eredményezi, hogy ők is részt vesznek váltságunkban. Róma szerint Mária (nem a Biblia szent asszonya, hanem egy képzeletbeli istennő) közbenjáró, hiszen az embereknek könyörögniük kell hozzá és általa. Sőt mi több, Máriára úgy gondolnak és úgy beszélnek róla, mint egy megváltóról, aki váltságot fizet a bűnösökért.
A mi egyedüli közbenjárónk „Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus […] adta önmagát váltságul mindenekért” (5-6). Tudjuk, hogy mit kezdenek az arminiánusok ezzel a szóval: „mindenekért”. Azt állítják, ez egyértelműen minden egyes embert jelent. Vidáman idézik ezt a szót, mintha megerősítené tévtanításukat. Ha megkérnénk őket, hogy mutassák meg, hogy a „minden” itt minden egyes emberre vonatkozik, aki valaha is élt vagy fog élni, akkor ugyan nem tudnak semmi bizonyítékot felhozni, de egyáltalán nem tűnnek nyugtalannak. Ha igehelyek tucatjait idézzük nekik a Bibliából, ahol a „minden” nem minden egyes embert jelent, és újra meg újra azt mondják, hogy az minden emberre vonatkozik, és nem mutatnak semmiféle bizonyítást.
De mit tudnak mondani arra, hogy Jézus vajon tényleg meghalt-e azokért, akik elkövették a megbocsáthatatlan bűnt, akikkel kapcsolatban azt a parancsot is kaptuk, hogy ne is könyörögjünk értük (Mt 12:32 és I Jn 5:16)? Miért ontotta Jézus az Ő értékes vérét azért, hogy megváltsa azokat, akik már most és visszavonhatatlanul a pokolban vannak (Lk 16:26)? Miért mutatott be engesztelést az Úr az Antikrisztus, a veszedelem fia bűneiért, akinek örök romlása már el van rendelve és meg van prófétálva (II Thessz 2:3, 8, Jel 19:20, 20:10)?
Az arminiánusok tévelyegnek, mivel nem ismerik az Írásokat, sem Istennek hatalmát (Mt 22:29). Nem ismerik Isten hatalmát Krisztus váltságában. Az Úr Jézus kifizette a váltságot, de az arminiánizmus szerint a legtöbb emberért ez nem volt igazi váltság. Jehova megkapta a váltságdíjat, de nem engedte szabadon mindazokat, akikért az kifizettetett. Jézus valóban kifizette és Isten valóban elfogadta a váltságot 2000 évvel ezelőtt. Az arminiánizmus tehát befeketíti a váltságot kifizető Fiú Isten hatalmát (és bölcsességét) és az Atya Isten hatalmát (és hűségét), aki nem engedett szabadon sokakat azok közül, akikért megkapta a váltságot.
Miféle közbenjárót gyárt az arminiánizmus Jézus Krisztusból?! Hatalmas a kudarc! Krisztus egy gyakorlatilag tehetetlen közbenjáró, akinek a legtöbb embert nem sikerült kiengesztelnie Istennel azok közül, akikért közbenjárt, hiszen nagyon sokan ellenségeskedésben maradnak Jehovával ezen a világon és az elkövetkezendőben is.
Az általános váltság arminiánus tévtanítása azt is megmutatja, hogy nem ismerik az Írásokat, hiszen nagyon sok textus Krisztus váltságának különös, korlátozott voltát bizonyítja (pl. Ézs 53:10-12, Jn 10:11, 15, 15:13-14, Ef 5:25). Az I Timóteus 2:6-ot is ebben a kontextusban kell értenünk. Az 1. vers „minden emberekért” kifejezését a 2. vers úgy magyarázza, hogy mindenféle emberért, itt különösen „királyokért és minden méltóságban lévőkért”. Imádkoznunk kell értük, még ha istentelenek és üldöznek is minket (1-2). Isten mindenféle ember üdvösségét akarja (4), még az elöljárókét is. Nincs is más Megváltó vagy megváltás az uralkodók és az elöljárók részére, hiszen „egy a közbenjáró” (5), aki „adta önmagát váltságul” mindenféle emberért (6). Hála legyen a Szentháromság Istennek, hiszen a mi egyetlen közbenjárónk és váltságunk, Krisztus az egyedüli reményünk. Rev. Stewart
Ébredések és elöljáróságok (2)
„Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, Királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (I Tim 2:1-2).
A Kegyelmi Szövetség 2013. decemberi számában az I Timóteus 2:1-2 intelmével foglalkoztunk, miszerint könyörögnünk kell uralkodóinkért. A textus nem mondja meg, mi legyen ezen imádságok tartalma, de ennél fontosabb, hogy megmondja, miért kell imádkoznunk az elöljárókért. Két okot ad erre.
Az első: „[…] hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt” (2-3). A második: „A ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (4).
Először a 4. verssel foglalkozunk. El kell vetnünk annak gondolatát, hogy ez a vers azt jelenti, hogy Isten őszintén kívánja minden egyes ember üdvösségét, mindenkit drágának tart és mindenkinek felajánlja az üdvösség lehetőségét. Ez annyira távol áll az igazságtól, hogy már Augustinus sem fogadta el az V. században. Nem így értelmezi ezt a verset Gottschalk, Kálvin János, Pietro Martire Vermigli, Girolamo Zanchi, Béza Tódor, Jacobus Kimedoncius, William Perkins, Christopher Ness, Francis Turretin, Herman Witsius, Abraham Kuyper, A. W. Pink, Robert L. Reymond stb.
Ez a vers azt jelenti, hogy Isten mindenféle embert meg akar menteni, beleértve a világi elöljárókat is. Semmilyen fajta ember, se gazdag, se szegény, se előkelő, se alacsony származású, se felnőtt, se gyermek, se idős, se csecsemő, se ázsiai, se afrikai, se népszerű, se megvetett, se feleség, se férj, se földbirtokos, se rabszolga, se vállalkozó, se takarító, se miniszterelnök, se rendőr nem marad megváltatlan. Nem meglepő, hogy a római császárok körében eluralkodott korrupció és kegyetlenség ismeretében Isten népe azt gondolta, hogy a világi elöljárók nem üdvözülhetnek. Pál azt mondja, hogy ne tegyünk olyan megkülönböztetéseket, amelyeket Jehova nem tesz.
A Szentháromság Isten egy egyetemes egyházat üdvözít, ami mindenféle ember által kijelenti az Ő kegyelmének és szeretetének gazdagságát.
A Pál által adott első ok is fontos (2-3). Nem arról van szó, hogy a Mindenható azt akarja, hogy az Ő egyháza gazdag és bővölködő legyen, olyan egyház, amit senki nem üldöz, bár Pál előhozza Isten népének igényét egy csendes és nyugalmas életre. Inkább az a helyzet, hogy ahhoz, hogy az egyház teljesen betöltse hivatását, fontos a csend és nyugalom. Az egyház hivatása az, hogy prédikálja az evangéliumot: tagjainak, szövetségi gyermekeinek és a népeknek. Az egyház számára ez nehézségekbe ütközik, ha tisztviselőit bebörtönzik és megkínozzák, ha tagjainak el kell menekülnie, ha Isten népe látja, hogy családjaikat szétszakítja az üldözés, ha a férfiak nem találnak munkát, hogy támogassák Isten országa ügyét. Így volt ez a történelemben. Bár az üldözés szükséges az üdvösséghez, a kemény üldözések mindig rejtőzködésre kényszerítik az egyházat túlélése érdekében, és hivatása ilyenkor részben háttérbe szorul.
Krisztus az, aki az embereket a világi hivatalokba helyezi, hogy fenntartsák a társadalom rendjét, azaz megbüntessék a gonosztevőket és megjutalmazzák azokat, akik jól cselekszenek (Róma 13:3-4). Még ha a magisztrátusok maguk nem is szolgálják Istent vagy az Ő Krisztusát, uralkodásuk alatt gyakran nyugodt és csendes helyen élhetünk.
Zárójelben jegyezzünk meg egy veszélyforrást. Nagy veszedelem, ha Isten népe tud annyit dolgozni és keresni, hogy luxuskörülmények között éljen, és Isten több pénzt ad neki, mint amennyire szüksége van, és gazdagságát a mammon szolgálatára adja. Isten azért gazdagítja meg népét, hogy az Ő igazságának ügyét szolgálják: az evangélium terjedését, a missziói munkát, a szegények gondozását és a keresztyén iskolák támogatását.
Azt hiszem, itt van egy kis félreértés Isten népe részéről. Nem akarnak imádkozni elöljáróikért, mert csak olyan hatóságokat ismernek, akik erkölcstelen és istentelen életet élnek. Nem akarnak azokért imádkozni, akik nem tartoznak Isten népéhez. Sőt, tapasztalatból azt is tudják, hogy igaz, amit Pál ír az I Korinthus 1:26-31-ben: a világi uralkodók hatalmasak, akik közül általános szabály szerint nem sokan hívattak el.
Ezzel kapcsolatban két dolgot kell megjegyeznünk. A textus nemcsak népek és országok elöljáróiról beszél, hanem kisebb hatalmú hatóságokról is, akik városok, falvak és egyebek fölött uralkodnak. Isten népe közöttük is ott van, és ők is az Urat szolgálják, és Krisztus nevében uralkodnak. A másik gondolat pedig az, hogy a hatóságok, akár igazságosak, akár istentelenek, tágabb célt szolgálnak, mint észrevennék: az egyházat szolgálják a törvény és a rend fenntartásával, még ha gonoszak is.
Isten megáldhatja és meg is áldja őket az Ő egyházáért, amint megáldotta Potifár házát Józsefért (I Mózes 39:5). Isten gazdaggá tette a Fáraót és Egyiptomot, bőségesen megáldotta őket étellel – csak azért, hogy Jákób családját, az akkori egyházat életben tartsa (50:20).
Isten nem mindig hívő elöljáróknak adja a hatalmat, mint amilyen József volt. Az Ő akarata az, hogy olyan emberek kerüljenek hatalomra, akik üldözik az egyházat, mert az üldözés szükséges az egyház üdvösségéhez. Ez volt a helyzet a Római levél írásakor is. Nem szabad megijednünk ettől az igazságtól, hanem örülnünk kell, hogy méltókká tétettünk arra, hogy szenvedjünk Krisztusért (Csel 5:41). Ha az üldöztetés miatt nem élhetünk csendes és nyugalmas életet, Isten akkor is véghezviszi célját – akár az üldözésen keresztül. Amikor az Antikrisztus uralma alatt eljön a végső, nagy üldöztetés, az egyház hivatása hamarosan véget ér, és fel fog vétetni a mennybe.
Legyen világos előttünk: az üldöztetés közel van! Ha figyelünk, meghallhatjuk az üldözés villámainak moraját a távolban. Krisztus közel és Ő az ajtó előtt áll! Figyeljünk az Írás e fontos intésére! Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek)> című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.