Ideig való dolgok az örökkévalóság fényében
Herman Hoeksema
Nincs vita arról a tényről, hogy ebben a világban az igazak és a hamisak minden ideig való dolgot közösen birtokolnak. Első szüleink nem jutottak azonnal a pokolra a bukás után. A világ nem változott káosszá. Ádám és Éva nem is tért rögtön vissza porrá. Az emberi faj fennmaradt. Hitetlenek is születtek. Ők is megélik a hetven évüket vagy, ha nagyon erősek, akkor nyolcvanat is. Talentumokat, ajándékokat és eszközöket is kapnak. Isten esőt ad az igazaknak és a hamisaknak, és a Nap mindkettőjükre süt. Házaik vannak, hogy abban éljenek, ruháik, hogy viseljék, valamint ételük és italuk is van. Ugyanazokat a kapcsolatokat élvezik az otthonokban és a társadalomban, mint az igazak. A földi teremtésben fejlődnek és abban találják meg a fejlődésükhöz szükséges eszközöket is. És mindez Istentől van, aki gyakran még többet ad nekik a földi és ideig való dolgokból, mint amennyit az igazak kapnak.
Általában ebből a tényből azt a következtetést szokták levonni, hogy Isten ebben az életben az istentelenekhez is kegyelmes, ill., hogy Ő kedvezően áll a gonoszak felé. Az érv világos és észszerűnek tűnik. Az ideig való dolgok, amiket az istentelenek kapnak, jó dolgok. Élvezik azokat. Ha pedig Isten jó dolgokat ad az istenteleneknek, akkor ez nem elegendő bizonyíték arra, hogy Ő jóságos és kedvező feléjük?
Azt mondják, hogy: „Ha ellenvetéssel élsz az »általános kegyelem« kifejezéssel szemben, mert a »kegyelem« szót kizárólag az üdvözüléssel kapcsolatban szeretnéd használni, akkor alkalmazz valamilyen más szót, mint a »jóság«, de ne tagadd a tényt. A földi és ideig való dolgok Isten áldásai. Isten áldásai pedig az Ő jóságának és kedvezésének megnyilvánulásai. Az bizonyos, hogy nem lehet fenntartani azt az állítást, hogy Isten a haragjában áld. Ebből kifolyólag, igazából semmi szükség sincs bármilyen bizonyítékra, hogy van »általános kegyelem«. Teljes ostobaság tagadni. Mindennap látod magad körül. Az eső, a napsütés, stb. az, ami az »általános kegyelem«.”
Az emberek általában valamilyen ilyesféle érveléssel jutnak arra a következtetésre, hogy létezik „általános kegyelem”. Nem a Szentírásból, hanem tapasztalatból, abból, amit a világból megfigyelnek és az általuk felfogott dolgok felületes magyarázatából vezetik le az „általános kegyelem” tanát. Miután tapasztalatuk tényeit így értelmezték, akkor fordulnak a Szentíráshoz, és saját elméletüket alátámasztva találják. Azonban, ha nem elégszünk meg azzal, hogy a dolgok felszínét fürkésszük, hanem arra vágyunk, hogy még mélyebben beléjük tekintsünk, akkor hamar megértjük, hogy az első levezetésünk téves volt és, hogy semmi módon sem vonhatja le valaki azt a következtetést, hogy Isten kegyelmes bárki felé is, csak azért, mert az a világ ideig való és anyagi dolgait megkapja. Pontosan ez az, amit tenni készülünk: az ezeknek az ideig való dolgoknak a jelentőségét illető kérdést a Szentírás időszerű tanításának fényében akarjuk fontolóra venni.
Először is szeretnénk rámutatni arra, hogy az a következtetés, hogy Isten ebben a világban a gonoszak felé kedvező, mert esőt és napsütést küld, valamint ideig való dolgokat adományoz nekik, egyszerűen tarthatatlan. Mindenekelőtt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy még akkor is, ha ezeket az ideig való dolgokat csak önmagukban nézzük, függetlenül az örökkévalóságtól való kapcsolatuktól és jelentőségüktől, akkor sem lehet ezeket a dolgokat megszorítás nélkül „jónak” nevezni. Nem is vegyes természetűek. Mindegyiket az ideig való halál tevékenysége korlátozza és abban is fekszenek. A halál mindegyikben ott van. Még akkor is, ha az örökkévaló dolgokat egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk, és az ideig való dolgok felületénél maradunk, a tény megmarad, hogy minden dologgal együtt a halál közepében fekszünk. Ez az élet nem más, mint folyamatos halál. A halál dolgozik a tagjainkban, a létezésünk alapjait rágja születésünk pillanatától kezdve. Minden nap meghalunk. Minden dolog romlandó. Romlást eszünk, iszunk és lélegzünk. A halál árnyéka vetül egész ideig való életünkre. A haláltól való félelem üldöz bennünket. Felejtsd el egy pillanatra az igazak és a gonoszak közötti különbséget, nézz az ideig való dolgokra úgy, ahogy azok csak önmagukban vannak, és ne gondolj azokra az örökkévaló jelentőségük szempontjából, és mindaz, ami megmarad semmi több, mint állatok módjára elvesző emberek. A Prédikátor következtetését a sajátunkká kell tennünk: „felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” [Prédikátor 1:2 – a ford. megj.]. És mindenki számára, aki nem hunyja be teljesen a szemét az élet hiábavalóságára, a jelenlegi szenvedésre és halálra, a pesszimizmusnak kell az egyedüli igaz filozófiának tűnnie, melynek az a jelmondata, hogy az életet nem éri meg leélni. Ha az ideig való dolgokat ebben a fényben nézi valaki, akkor azok mind a halál hatáskörében és hatalmában fekszenek, és mindezek elkerülhetetlenül a halálban végződnek. Isten azért idézi elő a születésünket, hogy aztán megöljön bennünket. Így igazából nincs is semmilyen kegyelem. Helyénvaló akkor, ha ezeken a szavakon kesergünk: „Bizony elmúlik minden mi napunk a te bosszúállásod miatt” [Zsolt 90:9 – a ford. megj.], mert valóban Isten haragja nyomja el súlyosan egész ideig való létezésünket.
Azonban, ha valaki nem hajlamos ennyire a pesszimizmusra, behunyhatja a szemét, legalábbis részlegesen, erre a zord világra. Ebben az esetben megkísérelheti, hogy Isten ezen iszonyú haragjától bizonyos dolgokat kivonjon. Különbséget tehet „jó” és „rossz” dolgok között. Azt gondolhatja, hogy: „A Prédikátor könyvének Prédikátora túlságosan sötétre festett lencséken keresztül nézi a dolgokat. Nem minden hiábavalóság. Még mindig sok jó van az életben. A világ jobb, mint amire számítanánk vagy amit a pesszimisták el akarnak hitetni velünk. Az emberek ebben a kis arasznyi életben is sok dolgot élvezhetnek. És ezek a »jó« dolgok bizonyosan Isten kegyelmének megnyilvánulásai.” A dolgokat azonban még mindig nem az örökkévalóság fényében tekinti. A halál még mindig csak a legtávolabbi horizontja. Azt mondja: „Mialatt Isten a haragjában halállal büntet minket, mégis sok dolgot ad az élvezetünkre. Ez az Ő »általános kegyelme«, kedvezése, jósága vagy használjon rá valaki olyan kifejezést, amilyet csak akar, amelynek mind az igazak, mind a gonoszak a tárgyai.” De ebben az esetben egy másik problémával kell szembesülnie, mert forduljunk csak oda, ahova akarunk, a halállal mindenhol találkozunk. Ha vannak „jó” dolgok ebben az életben, akkor a „rossz” dolgok bővelkednek. Ha van öröm és boldogság ebben a világban, akkor az a siralomházi zárka öröme, és a jelenlegi szenvedés bővelkedik. Ez a szenvedés is „egyetemes” és „általános”, nem csak a gonoszak számára, hiszen az igazak is részesülnek az élet „rossz” dolgaiból. Most, ha valaki abból a tényből, hogy a gonoszak a jelenlegi idők „jó” dolgait megkapják levonja azt a következtetést, hogy Isten kedvező a gonoszak felé, ahogy az igazak felé is, akkor abból a tényből, hogy a „rossz” dolgok is közösek az igazak és a gonoszak számára le kell vonnia azt a következtetést is, hogy Isten haragja van mindannyiukon. Így minden dolog általános. Így ebben a világban nincs is semmilyen különbség az igazak és a gonoszak között. Isten magatartása mindegyikük felé ugyanaz. Így ebben a jelenlegi időben nincs semmi egyedi. Kegyelem és düh, szeretet és gyűlölet, áldás és átok: mindezek általánosak!
Láthatjuk, hogy nem elegendő megnézni a dolgok felületét, ha fenn akarjuk tartani az általános kegyelem elméletét. Ahhoz, hogy valaki higgyen ebben az elméletben, tartózkodnia kell attól, hogy megmagyarázza még azokat a dolgokat is, amelyeket ezen a felszínen lát.
De kérdezzük meg a Szentírást, hogy vajon igaz-e, hogy a jelenlegi élet dolgait a gonoszak felé való kegyelmes isteni hozzáállás megnyilvánulásaiként kell tekintenünk. Különösen ezzel kapcsolatban hívtuk fel több ízben az olvasóink figyelmét a 73. és a 92. zsoltár világos tanítására. Nem azért, mintha csak ez a két rész lenne Isten Igéjében, amelyek elítélnék az általános kegyelem nézetet és amelyek azt tanítanák, hogy ebben az életben is Isten kegyelme mindig különös, hanem mert ez a két zsoltár nagyon világos fényt vet arra a kérdésre, amit most tárgyalunk: hogyan kell elképzelnünk Isten hozzáállását és viszonyulását az istentelenekkel szemben annak a ténynek a tudatában, hogy ők is az istenfélőkkel együtt kapják meg Istentől a jelenlegi élet minden dolgait?
Mindkét zsoltár a jelenlegi dolgokat az örökkévalóság fényében szemléli. Ez még egy felületes olvasás során is egyértelművé válik. Nem hagyják, hogy a dolgok felületénél megálljunk. Minden dolgot Isten örökkévaló gondolatainak, az Ő örök tanácsának fényében vesznek fontolóra az emberek örökkévaló sorsának szem előtt tartásával.
A 73. zsoltárban mindenek előtt Ászáf tapasztalatáról olvasunk, amikor a dolgok felületét tekintve állt és így kísérelte meg megérteni Isten embereket kormányzó gondviselését. Nem volt békéje. A lábai majdnem meghanyatlottak, és kis híja, hogy léptei el nem iszamodtak (2. v.). Egy problémával szembesült. Isten munkái felett elmélkedett. Mert, nem puszta földi dolgok miatt, hanem Istene dicsősége miatt aggódott és nyugtalankodott a szerző. Amikor az ideig való dolgokat önmagukban tekintette, akkor úgy tűnt, hogy Isten kedvezően áll az istentelenekhez. Úgy látszott, hogy van békéjük. A világon jólétben éltek (3., 12. v.). A kövérség miatt kinn álltak a szemeik, többjük volt, mint amit a szív kívánhatna (7. v.). Halálukig nem voltak kínjaik (4. v.). És, másik oldalról viszont, a szerző minden nap nyomorgatva volt és minden reggel meg lett ostorozva (14. v.). Hiába tartotta tisztán a szívét, és mosta ártatlanságban a kezét (13. v.). Nem szerette volna, hogy ez így legyen.
A szerző hozzáállása radiálisan különbözött azoknak a hozzáállásától, akik szeretnek Isten gonoszak felé való kegyelméről beszélni és kizárják azokat az egyházaik közösségéből, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy Isten az igazakat szereti és a bűnt cselekedőket gyűlöli. Egy olyan Istenben, aki a gonoszakat szereti, nem tud hinni. Maga a gondolat is botrányos volt számára. Ezért már majdnem afelé hajolt, hogy a szájára vegye a kérdést: „Mint tudhatná ezt az Isten, s van-é a Magasságosban értelem?” (11. v.). Bár tartózkodott attól, hogy valóban feltegye ezt a kérdést, a dolog azonban túl fájdalmas volt számára, hogy megértse.
De mindez megváltozott, amikor Isten szentélyébe ment (17. v.)!
Isten a szentélybe vezette őt, a dolgok felületétől azoknak mélyébe vitte, felnyitotta a szemét, hogy ugyanezeket az ideig való dolgokat a valóságuk szerint lássa, Isten örökkévaló tanácsának és céljának fényében. És mit látott ott? Megtanulta akkor, hogy elfogadja az általános kegyelem elméletét, és megtalálta abban a békességét? Épp ellenkezőleg! Rájött, hogy tévedett, amikor helyesnek gondolta azt a következtetést, hogy Isten kegyelmes a gonoszakhoz, mert azok jólétben élnek a világon. Felfogta, hogy Isten haragja van mindig a gonoszakon, hogy az átka van még a házukban is, hogy a haragja van még azokon a dolgokon is, amelyeket ebben a jelenlegi időben kapnak, és a jelenlegi gazdagságuk egy csúszós út, amelyen Isten az örökkévaló pusztulásba vezeti őket (18-20. v., vö. Péld 3:33, Zsolt 69:23, Jn 3:36).
Ahogy valaki az ideig való dolgokon az örökkévalóság fényében kezd el gondolkodni, el kell hagynia az általános kegyelem elméletét. Ilyen a 73. zsoltár világos tanítása. Ha ez a zsoltár azt tanítja, hogy a gonoszak ideg való gazdagsága semmilyen esetre sem bizonyítja Isten feléjük való kegyelmét, ha ezzel ellentétben ez a zsoltár világosan kinyilvánítja, hogy Isten szándéka az, hogy a jelenlegi dolgokat eszközként használja azért, hogy a gonoszakat örökkévaló pusztulásba vigye, és ha valaki állítja, hogy teljes szívével elfogadja ezt az igazságot annak minden következményével együtt, akkor ugyanezen az alapon ez a személy egyben tagadja is az általános kegyelem elméletét.
Nem emelkedhet fel valaki újra Isten szentélyéből, ahol Isten szent céljaira lett tanítva, a puszta emberi nézőpont felszínére, ahol úgy tűnik számára, hogy Isten kegyelmesen áll a gonoszakhoz és az igazakhoz egyaránt. Elég bizonyosak lehetünk abban, hogy miután Ászáf az ideig való dolgokat Isten szentélyének igaz fényében meglátta, sohasem értett volna egyet az Isten általános jóságáról vagy kegyelméről szóló elmélettel.
A 92. zsoltár nem kevésbé egyértelmű ebben a témában.
Ez egy „ének szombat napra”, ahol ezt olvassuk: „Jó dolog dicsérni az Urat, és éneket mondani a te nevednek, oh Felséges! Hirdetni jó reggel a te kegyelmedet, és éjjelente a te hűséges voltodat. Tíz húrú hegedűvel és lanttal, hárfán való zengedezéssel. Mert megvidámítottál engem Uram a te cselekedeteddel, a te kezednek műveiben örvendezem. Mely nagyok Uram a te műveid, igen mélységesek a te gondolataid! A balgatag ember nem tudja, a bolond pedig nem érti meg ezt: Hogy mikor felsarjaznak a gonoszok, mint a fű, és virágoznak mind a hamisság cselekedők, mindörökké elveszszenek ők” (2-8. v.).
Figyeljük meg a fenti versekben kifejezett következő gondolatokat:
- Ez a „szombat napra” való ének egyházi éneklésre lett tervezve azzal a speciális céllal, hogy az egyház Isten kegyelméről énekelhessen. A zsoltár nem ismer semmiféle különbséget Istennek egy „üdvözítő” és „nem üdvözítő” kegyelme között, hanem egyszerűen azt mondja, hogy: „**a** te kegyelmedet”. Azonban, ha valaki a Magasságos ezen kegyelméről énekel, akkor azt oly módon kell tennie, hogy az énekével dicsőítse és felmagasztalja Isten nevét. Emlékeznie kell arra, hogy Isten hűséges (2. v.), hogy Ő igazságos és nincs benne semmi hamisság (15. v.). Ez a hűségesség és igazságosság szintén hozzátartozik Isten szent Nevéhez, és egy Isten kegyelmének dicsőítésére szóló énekben az igazságosságát sem lehet elfelejteni vagy mellőzni. Az Úr ezen kegyelméről intelligensen, elmélkedve (a héberben szereplő higgajon szót magyarul „zengedezésnek” fordították) hárfa kíséretében kell énekelni.i Még az éneklésünkben is reformátusnak kell lennünk!
- A zsoltáros Istennek ezt a kegyelmét és hűségét, nevének nagyságát és dicsőségét Isten kezének műveiből ismerte meg. Az, hogy az Úr kegyelmet mutat és az, hogy kinek mutatja a kegyelmét, egyértelmű a műveiből. Azonban ha valaki a Magasságos ezen műveit igazán meg szeretné ismerni és megérteni, akkor ne nézze az ideig való és földi dolgok felületét, hanem merüljön Isten gondolatainak és céljainak mélységébe. Az Úr művei ugyanis nagyszerűek. Ha akkor az Úr műveiben örvendezne valaki, és a dicsőséges cselekedeteiért dicsőítené Őt, akkor vennie kell a fáradtságot, hogy a kinyilatkoztatás fényében komolyan elgondolkozzon rajtuk.
- Az Úr nagy művei és a nagyon mély gondolatai különösen abban nyilvánulnak meg, hogy a gonoszok azért nőnek, mint a fű és a hamisság cselekedői azért virágoznak, hogy mindörökké elvesszenek (7. v.). Láthatjuk, hogy a téma ebben a zsoltárban is az ideig való dolgok, amelyeket az istentelenek az Úrtól kapnak (és sok dolgot kapnak). A gonoszok úgy nőnek, mint a fű. A hamisság cselekedői virágoznak. Nagy gazdagságot élveznek. Azt is megérthetjük, hogy ebben a zsoltárban is az ideig való dolgok az örökkévalóság fényében vannak szemlélve és megítélve. Van itt egy említés Isten minden dologgal kapcsolatos mély gondolatairól és örök céljairól. Ezek az örökkévaló célok a gonoszak örökkévaló sorsát érintik, az örökkévaló pusztulásukat, a jelenlegi gazdagságukat is, mint egy eszközt, amely felkészíti őket arra az örökkévaló sorsra. A gonoszak azért nőnek és virágoznak, hogy örökké elpusztuljanak! Ilyenek a mély gondolatok, ilyenek az Úr örök céljai. Ezekben a művekben kell Őt megismerni. Amikor az egyház a kegyelméről énekel vasárnap, akkor ezeket az örök célokat és isteni gondolatokat nem hagyhatja figyelmen kívül. Így mindenki láthatja, hogy ez a zsoltár is világosan tanítja, hogy Isten jósága és kegyelme sohasem egyetemes vagy általános és, hogy a gonoszak sohasem Isten kegyelmének tárgyai. Ez a zsoltár nagyon nyomatékosan figyelmeztet az ellen a következtetés ellen, hogy mivel a gonoszak ebben a világban gazdagodnak, ezért Isten „kedvezően viszonyul” feléjük. Ez a felszínen úgy tűnhet, de ha valaki a kinyilatkoztatás fényében megismeri Isten mély, örök gondolatait és céljait, akkor felfogja, hogy „a dolgok nem olyanok, mint amilyennek látszanak”.
- Csak amikor megtanultad mindezt meglátni és elismerni, akkor énekelhetsz igazán az Úr kegyelméről. Mindaddig, amíg a dolgok puszta felszínét vizsgálja valaki, háboroghatnak a veséi, ahogyan Ászáfnak is (Zsolt 73:21), irigykedhet az istentelenekre (3. v.), afelé hajolhat, hogy azt mondja, hogy a Magasságosban nincsen értelem (11. v.), és akkor arra sem lesz képes, hogy énekeljen. Egy másik út az, hogy gondolkodás nélkül és nagyon felületesen fog Isten gonoszak felé való „kegyelméről” vagy a Magasságos „általános és egyetemes jóságáról” énekelni, ahol a hűségessége és igazságossága tagadva van. Nem lehetséges azonban, hogy az Úr kegyelméről fog énekelni, mert az sohasem általános. Nem is énekelheti a Magasságos dicséreteit. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, be kell lépnie a szentélybe, alá kell szállnia Isten titkainak mélységébe, az Ő mély gondolataiba, ahogy az az Ő szavában ki van jelentve, és ezeknek a fényében kell az összes ideig való dolgot megvizsgálnia.
- A „balgatag” és az „ostoba” (buta) emberek azok, akik a dolgok felületénél maradnak, és visszautasítják azt, hogy azokat Isten saját kinyilatkoztatásának fényében vegyék fontolóra. Ők azok, akik az ideig való dolgokon önmagukban, az örökkévaló jelentőségüktől függetlenül, felületesen elmélkednek, és akik ezeket a dolgokat nem tudják, valamint nem értik meg. Ezek azok az emberek, akik ostobán beszélnek Isten egy olyan „általános kegyelméről” vagy egyetemes jóságáról, amit ebben az életben a gonoszak felé mutat, csak azért, mert nem értik meg az Ő nagy műveit. Csak azért, mert pusztán a dolgok felületét fürkészik, nem érthetik meg, hogy Isten a gazdagságot valóban a felgerjedt haragjában küldi a gonoszakhoz, hogy örökké elpusztítsa őket. Az ilyen emberek a jelenlegi élet minden dolgára úgy gondolnak, mint megannyi ajándékra, amit Isten a kegyelmében az istenteleneknek is juttat az ő élvezetükre és örömükre.
(Herman Hoeksema: God’s Goodness Always Particular. Grand Rapids, Michigan: Reformed Free Publishing Association, 1939. 145-156.)