Tanítja-e az I
Timóteus 2:3-4, hogy Isten vágya
a valaha élt minden ember
üdvözülése?
Rev. Angus Stewart
„Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, a ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, a ki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében.” (I Tim 2:3-6).
Isten „azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (I Tim 2:4). Sokan, így Iain Murray és J. I. Packer is (akik, sajnos, kompromisszumot kötöttek az egyedül hit által való megigazítás tekintetében), úgy hiszik, hogy ez a vers tanítja, hogy Istenben van egy akarat vagy egy vágy arról, hogy minden ember üdvözüljön, beleértve az elvetetteket is (az evangélium szabad ajánlata [free offer] vagy a jó szándékú ajánlat [well-meant offer]). Az érv az, hogy a „minden” szó mindenkit jelent kivétel nélkül (Ézsaut ugyanúgy, mint Jákóbot; Júdást ugyanúgy, mint Pétert).
Két ellenvetés merül fel rögtön e nézet ellen.
Először, ha Isten azt akarja, az a vágya, azt kívánja, azt óhajtja, hogy minden egyes ember üdvözüljön, akkor az Ő akarata milliónyi, sőt milliárdnyi emberre nézve meghiúsult. Isten meghiúsított akarata csalódást fog jelenteni (és csalódást kell, hogy jelentsen). Isten akart valamit (az elvetettek üdvözülését), de az akarata (valahogy) vereséget szenvedett, ezért Neki csalódottnak kell lennie. Mi van akkor Isten hatalmas erejével és tökéletes kegyelmével? Ez a nézet azt is állítja, hogy Isten mindenható, megváltoztathatatlan és örök akarata nem ellenállhatatlan, megváltozhatatlan és örök.
Másodszor, ha Isten tényleg arra vágy, hogy abszolút mindenki „idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson”, akkor miért nem foglalkozott azzal, hogy az evangéliumot prédikálják nekik? Az Ószövetség napjaiban egyedül Izraelnek volt meg Isten szava (Zsolt 147:19-20) és Isten „hagyta a pogányokat mind a maguk útján haladni” (Apcsel 14:16). Még az Újszövetség korában is sokan soha nem hallják Jézus Krisztus evangéliumát. Tényleg akarhatja-e Isten, hogy minden elvetett „az igazság ismeretére eljusson” (a végén), de sohasem gondoskodik arról, hogy a többségüknek hirdessék az igazságot (ami szükséges eszköz ehhez a véghez)?
Egy másik probléma az I Timóteus 2:4 szabad ajánlat nézetével kapcsolatban a kontextusból merül fel. Ha a „minden” szó a 4. versben abszolút mindenkit jelent, akkor a 6. versben is ugyanúgy abszolút mindenkit kell, hogy jelentsen. Ha Isten vágya, hogy mindenkit kivétel nélkül megmentsen (4. v.) – szabad ajánlat nézet – akkor az „egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (5. v.) „a ki adta önmagát váltságul mindenekért” (6. v.) úgy értve, hogy abszolút mindenkiért, az egyetemes engesztelés eretnekségét jelenti!
Olvasd el az I Timóteus 2:4-6-ot (figyelve a „mert” szóra, amivel az 5. vers kezdődik) és látni fogod, hogy a szabad ajánlat nézete elkerülhetetlenül az arminianizmus egyetemes engeszteléséhez vezet (ami a bűnös állítólagos szabad akaratától függ).
Az egyetemes engesztelést maga az I Timóteus 2:6 zárja ki, ami Krisztus halálát „váltságnak” nevezi. A váltság egy díj, amit egy fogoly kiszabadításért fizetnek. Ha Krisztus tényleg megfizette a váltságot minden egyes emberért, akkor mindenki meg lett váltva, azaz megszabadult a bűn fogságából. Krisztus nem „potenciálisan” váltott meg embereket (egy váltsággal, ami az ember feltételezett szabad akaratától függ); Ő valóban „megváltotta” őket. Az I Timóteus 2:6-ban a lütron (váltság) az anti előtaggal áll együtt (ami azt jelenti, hogy „helyett” vagy „kapcsolódóan”): egy váltság helyettünk vagy hozzánk kapcsolódóan. Ez teszi különösen tisztává Krisztus halálának helyettesítő jellegét. Ő odaadta Önmagát értünk váltságul a „mi helyünkön” és „mi helyettünk”. „Az Emberfia”, Jézus azt mondta, hogy azért jött, hogy „adja az ő életét váltságul sokakért” (Mt 20:28), nem fejenként mindenkiért.
Mi akkor a szöveg helyes magyarázata?
Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, figyelembe kell vennünk a kontextust. Az apostol az imádságról beszél és arról, hogy kikért kell imádkozni: „Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért” (1. v.). Pál részletezéssel folytatja: „Királyokért és minden méltóságban levőkért”. Ezután két érvet ad, hogy miért kellene imádkoznunk a kormányban lévőkért.
Először, imádkoznunk kell értük, „hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (2. v.). Így imádkoznunk kell az elöljárókért, hogy tartsák fenn a jogrendet. Akkor a keresztyének („mi”) csendes és nyugodalmas életet élhetünk, teljes Istenfélelemmel és tisztességgel. Istent így nyilvánosan tisztelhetjük az Úr napján, és szolgálhatunk Neki otthon, az iskolában, a munkában és a világban anélkül, hogy a csőcselék megtámadna minket, vagy börtönbe hurcolnának. Természetesen ez az imádság is Isten dekrétumának van alávetve, mivel Ő akarja a polgári zavargásokat, illetve a szentek állami üldözését különböző időkben és különböző helyeken. Így törvényes, jó és megparancsolt dolog imádkozni (Isten akaratának alávetve) a világi elöljárókért, hogy Isten használja őket, hogy tartsák vissza a gonosz embereket. Mi, az Ő népe, így egyenként és közösségben szolgálhatjuk Őt a saját elhívásunkban. Pál azt mondja Timóteusnak, hogy ezt a kérést Isten elé kell vinni a gyülekezeti imában.
Másodjára, imádkoznunk kell a világi elöljárókért „mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, a ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson”(3-4 v.). Van bármi értelme imádkozni e világ miniszterelnökeinek vagy elnökeinek vagy uralkodóinak vagy vezetőinek a megtéréséért? Az I Timóteus 2 elmondja nekünk, hogy Isten képes és üdvözíteni is fogja a „királyokat” és a „méltóságban lévőket” az Ő örök kiválasztása szerint. Tehát imádkoznunk kell a földi hatalmasságokért és nemcsak azokért, akik alacsony hivatalban vannak, máskülönben elhajolhatunk. Mert Isten mindenféle embert akar üdvözíteni (és üdvözíteni is fog, mivel az Ő akarata sohasem szenved vereséget).
Augustinus [354-430] ezt nagyszerűen megfogalmazta: „Most az apostol megparancsolta, hogy minden emberért tartsanak imát és kifejezetten hozzáfűzte, hogy »királyokért és minden méltóságban levőkért«, akikről azt feltételezhetik, hogy a büszke és pompás evilági rangjukban vonakodnak a keresztyén hit alázatosságától. Majd ezt mondja: »mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt«, azaz azokat az imádságokat olyanokért kell megtartani, mint amilyenek ők. Rögtön hozzáteszi, mintha azért, hogy elvegye a reménytelenség minden talaját, hogy »a ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson« …Urunk…azt mondja a farizeusoknak: »megadjátok a dézsmát a mentától, rutától és minden paréjtól«. Mert a farizeusok nem fizettek tizedet abból, ami másokhoz tartozott, sem más földek minden lakójának minden fűszernövényéből. Ugyanígy…ezen a helyen a »minden paréjtól« kifejezést úgy kell értenünk, hogy jelentése mindenfajta fűszernövény. Következésképpen az előző szövegben úgy érthetjük a »minden ember« kifejezést, hogy »mindenféle ember« (Enchiridion, ciii). Ennek a szövegnek a hű magyarázatához itt találhatók angol nyelven idézetek a keresztyén egyház több kiválóságától.