Tanítja-e az ApCsel 14:16-17 az általános kegyelmet?
Herman Hoeksema és Henry Danhof
„Ki az elmúlt időkben hagyta a pogányokat mind a maguk útján haladni: Jóllehet nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül, mert jóltevőnk volt, adván mennyből esőket és termő időket nékünk, és betöltvén eledellel és örömmel a mi szívünket.” (ApCsel 14:16-17).
Először is, meg kívánjuk jegyezni, hogy teljesen megértjük egyesek érvelését ezzel a szakasszal kapcsolatban. Azt mondják, hogy Isten jót tett. Az Ószövetségben azzal tett jót, hogy a pogányoknak is esőt, termést hozó időket, ételt és örömöt adott. A pogányoknak azonban erre nem volt joguk. Mivel tehát olyat kaptak, amit nem érdemeltek meg, ezért Isten a pogányoknak kegyelmet, mégpedig általános kegyelmet adott.
Természetesen, teljes szívünkből egyetértünk azzal, hogy mindenkinek Isten adja meg ennek a természeti életnek az ajándékait. Minden ember rendelkezik a természeti élet egészével, ahogy az a teremtésből kibontakozik. Nem tagadjuk, hogy a természeti élet ezen ajándékai jók lennének. Ki tagadná azt, hogy Isten jót tesz? Ki tagadná azt, hogy Isten mindig azt teszi, ami jó? Ezért minden, ami Istentől jön az jó is. A pogányok Istentől jó esőt, jó termést hozó időket, jó ételt és jó örömet kapnak. Ebben a tekintetben tehát nincs semmi különbség.
A kérdés azonban az, hogy Isten kegyelmet is ad-e a pogányoknak? Pontosan ez az, amit tagadunk, és amit a Szentírás sosem tanít. Ha abban a pillanatban, amikor a gyilkos felemeli a karját, hogy az áldozatba beleszúrjon, Isten nem adna neki jó erőt, akkor az a kegyetlen kar abban a momentumban ügyefogyottan összeesne. Isten tehát ebben az esetben is jót tesz, mert jó erőt ad. De ki mondaná még most is azt, hogy Isten kegyelmet ad neki? Amikor Isten a görögöknek művészi képességeket és jó márványt adott, és a görögök ezután bálványokat készítettek, ki merné azt bizonygatni, hogy Isten kegyelmet is adott a képességek és a márvány mellett? Amikor Isten a rómainak kardot és természetjogot adott, és az a római Jézus előtt állva azt mondta, hogy: „Ártatlan vagy, de megfeszítelek.”, akkor ki nevezné ezt kegyelemnek? Amikor pedig Isten a világnak a vad élvezetekre és tivornyázásokra örömteli szívet ad, ki fogja azt mondani, hogy a világ ezen örömében kegyelem van elrejtve? Mondjuk ki tehát újra: a kegyelem nem a dolgokban van, hanem Isten jóindulatában, aki az áldást az eszközökben és azokon keresztül munkálja. A dolgok ebben a világban mindig közösek, de a kegyelem sohasem közös.
Mindezek mellett, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az elképzelés az általános kegyelem tanításának aktuális pontját nem is érinti. Ez az aktuális pont az általános kegyelem tana szerint mindig az, hogy a bűn korlátozva van és, hogy a természeti ember ezáltal képességekkel rendelkezik arra, hogy a teremtésben Isten színe előtt egy némiképp jó életet éljen. Mit mond el számunkra az ApCsel 14? Láttuk, hogy az általános kegyelmet már János evangéliumának prológusa is tagadja. A világosság fénylett, de a sötétség nem javult meg általa és a sötétség nem is ragadta meg a világosságot [Jn 1:5]. Nem különbözött ettől a Róm 1 sem. Pál távolról sem azt tanította, hogy a pogány világ történelmében Isten általános kegyelmének egy bizonyos munkálkodását ki lehetne mutatni, ami a bűn folyását korlátozná, hanem azt tanítja, hogy Isten haragja nyilvánul meg a mennyből [Róm 1:18], ami által a pogány világ balgataggá és züllötté lett [Róm 1:18-32]. Ez tehát pontosan az ellentéte annak, amit az általános kegyelem tanít.
Vajon más a helyzet az ApCsel 14:16-17-ben? Egyáltalán nem. Csak figyeljünk ide: „Ki az elmúlt időkben hagyta a pogányokat mind a maguk útján haladni”. Ez nem pont a szöges ellentéte a gonoszok útjai „korlátozásának”? A pogányok útjai bűnös utak, és Isten megengedte nekik, hogy ezeken az utakon járjanak. Nem korlátozta őket, nem tartotta vissza őket, hanem hagyta, hogy ebben folytassák az életüket. És ez még úgy is igaz volt, hogy nem voltak Istenről tanúbizonyság nélkül, mert Isten nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül abban a pogány világban. Nem, hanem kinyilvánította magát az esőben, termést hozó időkben, ételekben és örömben, mint egy olyan Istent, aki jót tesz. De ez a pogányok útjain egyáltalán semmi változást sem hozott. Ha változásnak kellett volna bekövetkeznie, akkor Istennek kegyelmet kellett volna adnia nekik. De pontosan ez az, amit nem tett (16. v.).
A Szentírás nem a bűn kegyelem általi korlátozását, hanem a bűn organikus fejlődését tanítja. A természeti élet egésze egy olyan hely, ami ezt a célt szolgálja. A lelki halál belülről dolgozik, így a természeti ember teljes romlottsága fejlődni fog minden gonoszságban. A természeti élet egésze a rendelkezésére áll, és azt a bűn szolgálatának veti alá. A mennyből pedig Isten haragja nyilvánul meg az emberiség bűne és istentelensége ellen, és azt oly módon irányítja és bünteti meg, hogy az ember mindig még jobban balgatagabbá és züllöttebbé lesz, hacsak az isteni kegyelem közbe nem avatkozik. „A ki hisz a Fiúban, örök élete van; a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” [Jn 3:36].
(Herman Hoeksema és Henry Danhof: Sin and Grace, Grand Rapids, MI: RFPA, 2003. 248-250.)