Nagy Bazil [kb. 329-379] a zsoltáréneklésről
Mivel ugyanis a Szentlélek látta azt, hogy az emberi nem csak nagy nehézségek árán vezethető az erényességre, és hogy az élvezetre hajló beállítottságunk eltéríthet bennünket a helyes életúttól, ezért – vajon mit is tesz – a tantételeket gyönyörű dallamosságba illesztette be, hogy így még észrevétlenül is a kellemes hang hallatára magunkba fogadjuk a hasznunkra váló tanítást is. Így szoktak eljárni a bölcs orvosok is: amikor a legkeserűbb gyógyszert kell beadniuk a betegnek, akkor az orvosságos pohár szélét többnyire mézzel kenik be. Ezért hozták létre nekünk a zsoltárok éneklését harmonikus szerkezettel, hogy akik még fiatalkorúak, avagy még erkölcsi életük szempontjából egészen éretlenek, azok hadd érezzék csak úgy, hogy énekelnek, de valójában a lelkük kapjon nevelést az igazságra. Hiszen a legtöbb hanyag ember emlékezetében alig-alig marad meg egykönnyen bármilyen apostoli vagy prófétai tanítás. A zsoltárok szavai viszont bennünk visszhangzanak még otthon is, sőt még az utcán és tereken is magunkban hordozzuk azokat. Sőt ha valakinek a lelke egészen vadállatokéhoz hasonló dühbe jött, miután elkezd egy zsoltárt énekelni, ez rögtön eltűnik belőle, s a szép dallam hangjára még a felbőszült lélek is megszelídül.
A zsoltár kinek-kinek megnyugtatja a lelkét, békét teremt, a bűnös gondolatok háborgó hullámait pedig lecsillapítja. Visszafogja a lélek haragos indulatait, s mérsékli azok féktelenségét. A zsoltár egybegyűjti a barátokat, egységre vezeti a szembenállókat, és kibékíti egymással az ellenségeskedőket. Hiszen ki is tarthatná még ellenségének azt, akivel együtt emelte fel Istenhez a hangját? Így hát a zsoltározás a legnagyobb jót, a szeretetet közvetíti az egység kötelékeként mindazoknak, akiket közös éneklésben egyesít: hiszen egész népsokaságot egyetlen énekkar harmonikus összhangjába kapcsol össze. A zsoltár elűzi a gonosz lelkeket, s az angyalok segítségét biztosítja. Fegyverül szolgál az éjszakai félelmekkel szemben, s nyugalmat ad a napközben végzett fáradozásokra. Biztos védelmet jelent a gyermekeknek, ékességet a felserdülőknek, biztató vigasztalást az öregeknek, és a leginkább illő ékszert az asszonyoknak. A pusztaságot lakott hellyé teszi, s kijózanítja a köztereken járókat. Biztos képzést nyújt a kezdőknek, fejlődést biztosít a haladóknak, s támaszt a tökéletességre jutottaknak. Ez az egyház hangja: emeli az ünnepek fényét, de kialakítja az Istennek tetsző szomorúságot is. A zsoltár ugyanis még a kőszívekből is könnyet fakaszt. A zsoltár az angyalok szerzeménye: ez a mennyei életmód kialakítója és a szellemi illatszer.
Micsoda bölcs gondolata ez a tanítómesternek, hogy ezzel a módszerével egyszerre énekelhetünk és megtanulhatjuk azt, ami hasznunkra válik! S ráadásul úgy, hogy közben még lelkünk mélyébe is jobban bevésődnek azok a tanok, amelyekre oly nagy szükségünk van! Hiszen az erőltetett tanítás nem szokott megmaradni, az viszont, amit kellemesen és élvezettel fogad a lelkünk, maradandóbb módon gyökeret ver bennünk. Mi mindent meg lehetne tanulni a zsoltárokból! A bátorság nagyszerűségét, az igazságosság pontosságát, a tiszteletreméltó mértékletességet, a tökéletes bölcsesség megkülönböztetését; aztán a megtérés módját és a türelem mértékét. Vagyis mindazt, amit csak a jóról el lehet mondani. Megtalálható bennük a tökéletes teológia, Krisztus test szerinti eljövetelének a megjövendölése, az ítélet fenyegető hangja, a feltámadás reménye, a büntetéstől való félelem, a megdicsőülés ígéretei, a titkok feltárásai. Mindez megvan a Zsoltárok könyvében, mint valami nagy és közös kincstárban. (Homília az 1. zsoltárhoz)
(Forrás: Nagy Szent Bazil: Életszabályok VI. Zsoltárkommentárok. Nyíregyháza, Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, 1998. 34-36.)