2016. április • XV. kötet 24. szám
Embert félni, Istent feledni (1)
„Én, én vagyok megvigasztalótok! Ki vagy te, hogy félsz halandó embertől? ember fiától, a ki olyan lesz, mint a fű?! Hogy elfeledkeztél az Úrról, Teremtődről, a ki az eget kiterjeszté és a földet megalapítá, és hogy félsz szüntelen minden napon nyomorgatódnak haragjától, a ki igyekszik elveszteni? De hol van a nyomorgató haragja?” (Ézsaiás 51:12-13).
Ezen ihletett szavak gyakorlati jelentősége három tényen alapul. Először, nagy a kísértés arra, hogy féljünk: féljük az embert. Másodszor, bűnös hajlandóságunk van arra, hogy felejtsünk: elfelejtsük Istent. Harmadszor pedig, Babilon miatt nagy a kísértés arra, hogy féljük az embert, és elfelejtsük Istent. Ézsaiás próféciája után jó száz évvel Izráelt Babilon fogságba vitte. Mi is e gonosz világ Babilonjában élünk, ami ezerféleképpen bátorít és utasít minket arra, hogy féljük az embert, és felejtsük el az Urat.
Azt is tudnunk kell, hogy a fent idézett versek szerves részét képezték Jehova válaszának, amit Izráel könyörgésére adott. E könyörgésben azt kérték, hogy Isten keljen fel, és nyújtsa ki erős karját népe megszabadítására, amint azt tette, amikor a Vörös-tengernél elvesztette az egyiptomiakat (9-10). Jehova nemcsak megígéri, hogy megváltja szeretett egyházát (11), hanem félelmüket is orvosolja. Kegyelmes Atyánk – nagyon gyakorlatiasan – megmutatja gyermekei iránti gondviselését. Mivel mindenkinek látja a szívét, tudja, hogy amikor népe szabadítást kér, azzal az emberek felé való bűnös félelem is elegyedik.
Isten ezért kétszeres vigasztalással látja el Izráelt. Először megígéri, hogy megváltja őket (közvetlen válasz a kimondott kérésükre), majd félelmükkel foglalkozik (fontos válasz az el nem mondott küzdelmükre).
Mindebből sok tanulságot levonhatunk. Látjuk, hogy az igazi hívők bizonyos időkben változó erősséggel küzdhetnek és küzdenek az ember félelmével. Nem kell ilyeneket gondolnunk: „Szívemben van egy kis félelem az emberektől. Ezért nem vagyok keresztyén.” Nézzük csak meg Izráelt! Az Ézsaiás 51-ben a szentek erőteljes és meggyőző imádságot mondanak (9-10), és Isten mégis észrevesz a szívükben valami hitetlen félelmet (12-13).
Azt is megérthetjük ebből a részből, hogy imádságaink, sőt, kegyes imádságaink is kapcsolatosak lehetnek félelmeinkkel. Nem szabad így gondolkoznunk: „Szívemben van valami bűnös félelem, ezért Isten nem fogja meghallgatni imádságomat.” Mit tanulhatunk ugyanis Izráellel kapcsolatban az Ézsaiás 51-ből? Jehova válaszolt kérésükre (11-16), annak ellenére, hogy imádságukba belekeveredett az emberektől való félelem.
Mindez arra bátorít minket, hogy bajainkban és félelmeinkben járuljunk mennyei Atyánk elé. Jehova figyelmezteti Izráelt félelmeire, és segít neki azokban (7-8). Izráel szabadulásért könyörög (9-10). Isten megígéri a váltságot (11), és félelmeit is orvosolja (12-13). Velünk is hasonlóan cselekszik!
Ha félünk, vagy szorongunk, ne vonakodjunk az Ő orcáját keresni, sőt, bevallani Neki hitetlen félelmeinket (miközben az Ő bocsánatát és erejét keressük, hogy legyőzze félelmeinket). Kegyelméből megbocsát nekünk, megszentel és megvigasztal bennünket. Amikor olvassuk és énekeljük a zsoltárokat, vagy gondolkodunk azokról, akkor láthatjuk, hogy a zsoltáros nagyon sokszor így tett, és Istennél nyugalmat talált. Hallgassunk az áldott buzdításra: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül” (Zsidók 4:16)!
Nem nehéz megértenünk, mennyire nagy volt a kísértés a zsidók számára, hogy féljenek az ősi Babilontól. Az övék volt az a hadsereg, ami lerombolta Júdát és Jeruzsálemet. Babilon kezében katonai hatalom volt, lenyűgöző törvények és hatalmas, lélegzetelállító épületek. Babilon bízott eredményeiben és képességeiben, és büszke volt azokra. Ez a hozzáállás nyilvánvaló volt a hatalmas birodalomban. Napjaink világának modern Babilonja sem tér el ettől!
Ezzel szemben megdöbbentő a próféta kérdése Izráelhez: „Ki vagy te, hogy félsz halandó embertől?” (Ézsaiás 51:12). Az ember minden nagyszerűsége ellenére, a legjobbak és a leghatalmasabbak is halandók. Minden ember meghalt, vagy meg fog halni. Babilon nagy Nabukodonozorja több mint 2500 évvel ezelőtt elhunyt. Ugyanígy a sír várja mindazokat, akik istentelen törvényekkel mozdítják elő bűnüket és hatalmukat. Ádám leggazdagabb és legnagyobb külső bőségben élő gyermeke is ki van téve a gyengeségnek, betegségnek, fájdalomnak és öregségnek: a halál hírnökeinek; valamint az örökkévaló pokolnak, ami várja mindazokat, akik bűneikben megátalkodottak maradnak, és nem egyedül Krisztus keresztjében keresik az irgalmat és a bűnbocsánatot.
A játszótéri verekedőktől korunk vezetőiig, akik félreviszik, vagy gúnyolják a keresztyén hitet, minden gonosz ember, akit oly nagyra tartanak és dicsérnek, bűnös világunk istentelen törvényhozóival és uralkodóival egyetemben mindenki halandó. Egy nap mindenkinek meg kell állnia Isten dicsőségében, ami az Úr Jézus Krisztusban jelenik meg, hogy megítéltessenek minden egyes gondolatukért, szavukért és cselekedetükért.
Az Ézsaiás 51:12 azt is hozzáteszi, hogy olyanok lesznek, mint a fű. Az istentelenek veszendők és múlandók, mint a fű, amit levágnak és a sivatag hevében elszárad (Zsoltárok 90:5-6). Istenünk Igéje azonban örökre megmarad (Ézsaiás 40:6-8).
Ez tehát az ember, a bukott és törékeny ember, az „embernek fia” (51:12). Olyan, mint apja vagy ősei: gyenge, halandó, és Isten ítélete van rajta. Ne félj tehát tőle, még ha gazdag, vonzó vagy hatalmas is. Inkább féld Istent! (Prédikátor 12:13)! Rev. Stewart
Teodícea (2)
„Gyakran beszélünk arról (helyesen), hogy Isten nem emlékezik meg bűneinkről, és azokat végtelenül messzire veti tőlünk (olyan messzire, mint amennyire kelet van a nyugattól), és a tenger mélyébe temeti őket. Hogyan kerülhetnek hát ugyanezek a bűnök a nyilvánosságra az ítélet napján, hogy a hívők cselekedeteik alapján ítéltessenek meg? Vajon az a helyzet, hogy vétkeinket Isten nem hozza elé, hiszen azok már eltöröltettek, és csak cselekedeteinket ítéli meg, amik pedig megmutatják a bennük rejtőző bűnt?”
A kérdés feltevője különösen azzal kapcsolatosan érdeklődik, hogy mi a helyzet azzal, hogy az ítélet napján bűneink nyilvánosságra kerülnek. Miért kell azokat mindenkinek megtudnia, ha Krisztus engesztelő áldozata eleget tett értük? A kérdés önmagában nem ölel fel túl nagy témát, és nem is olyan nagyon fontos. Csak akkor válik fontossá, ha arra gondolunk, hogy az ítélet napján minden ember megítéltetik.
Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a kérdező mit ért pontosan az alatt, hogy „csak cselekedeteinket ítéli meg”. Milyen cselekedetekre gondol? Az Isten kegyelméből elvégzett jó cselekedetekre? Azokat Isten munkálja bennünk és általunk.
Vettem tehát a bátorságot, hogy a kérdést kiterjesszem arra, hogy Isten ítéletét, amellyel Krisztusban és Őáltala ítél minden embert, aki valaha is élt, a legfontosabb szempontból vizsgáljuk meg. Ez nem más, mint a teodícea, Isten önigazolása, amikor megjutalmazza az igazakat, és örökre megbünteti a gonoszokat. Ez a teodícea az egyik legfontosabb oka az ítélet napjának.
Hogyan igazolja Isten mindazt, amit cselekszik? Hogyan igazolja az istentelenek örök büntetését Ő, a szuverén Úr? Hogyan igazolja azt, hogy némelyeket megvált az emberi nemből, akik pedig ugyanolyan bűnösök, mint azok, akik a pokolba mennek?
Az a kérdés, hogy Isten hogyan igazolja magát munkáiban, botránykővé lett számtalan teológus számára, akik nem tudják lenyelni Isten szuverenitásának igazságát. Kifogások seregével állnak elé. Azt mondják például, hogy egy abszolút szuverén Isten elveszi az ember minden szuverenitását, bármilyen kevés is legyen. Továbbá, Isten nem választhatja ki az Ő népét szuverén módon, csak úgy találomra. Az ember kiérdemelheti az üdvösséget, ha Krisztus mellett dönt, befogadja Őt szívébe, és elfogadja mint Urát. Isten sokkal kegyelmesebb és irgalmasabb annál, minthogy bárkit a pokolba küldene örökre, a pokol ezért nem is lehet valóságos. Isten minden egyes embert szeret, minden egyes embert meg akar menteni, és csak azokat bünteti meg, akiknek felkínálta az üdvösséget, de azok elutasították, hiszen kimondhatatlan kegyetlenség a pokolba küldeni azokat, akiknek soha nem volt esélyük elfogadni Krisztust üdvösségükre. Az okoskodó teológusok litániáját még sokáig folytathatnánk.
A kevély ember azt gondolja, hogy bölcsebb és irgalmasabb Istennél, ezért saját megoldásokat talál ki, és meggyőzi magát arról, hogy azok jobbak, mint Isten megoldásai. A Szentírás azonban Isten dicsőségével törődik, nem az emberek panaszkodásával.
Isten minden munkáját igazolja, még a kiválasztást és az elvetést is. Ezt úgy teszi meg, hogy senki sem fogja többé megkérdőjelezni Isten szuverenitását. Az istentelenek mind ezt fogják mondani: „Megérdemeljük, amit kaptunk”. Az igazak pedig így szólnak: „Áldott az Isten irántunk való kegyelméért!”.
Az első és legfontosabb pont nem más, mint amit a Kegyelmi Szövetség előző számában kifejtettem. Idéztem a Róma 9-et, valamint Isten válaszát a szenvedő Jóbnak. Isten Isten, és a föld minden népe kevesebb, mint egy porszem a mérlegserpenyőben, vagy egy csöpp a vederben (Ézsaiás 40:15). Akit Isten teremtett, akit az Ő gondviselése tartott meg, akit hatalma éltetett napról napra, semmilyen jogon nem kérdőjelezheti meg Isten útjait. Vajon egy póknak joga van-e megkérdezni az embertől, hogy miért rombolta le hálóját? Igazolnia kell-e az embernek a hangya számára, hogyha lerombolja a bolyt? „Sőt inkább kicsoda vagy te, óh ember, hogy versengsz az Istennel?” (Róma 9:20). Ez a legfőbb válasz. Amikor megjelenik az ítélet napján a végtelenül szent Isten dicsősége, minden ember és ördög reszketni fog a félelemtől és a megdöbbenéstől.
Isten meg fogja magát mutatni mint szent Istent, aki gyűlöli a bűnt, és akinek gyűlölnie kell a bűnt, hogy megőrizhesse saját végtelen szentségét. Bármilyen támadás, ami Isten igazságát, haragját vagy az istentelenekkel szemben való gyűlöletét éri, az Ő szentségét éri. Akik egy szerető Istenről beszélnek, aki nem büntethet meg egy istentelen teremtményt, bemocskolják Isten szentségét, és kisebbítik áldott dicsőségét. Ézsaiás próféta elhívatásakor látta Isten dicsőségét, ami elől a szeráfoknak szárnyukkal el kellett rejtenie arcukat, csak ennyit tudott mondani: „Jaj nékem!” (Ézs 6:5). Ahogy a fényes napsugár feltárja a ruha hibáit és foltjait, úgy Isten dicsőségének fénye megmutatja az ember minden romlottságát, gyarlóságát, bűnét, vétkét és rejtett lázadását teljes gonoszságában.
Az ítélet napján Isten minden egyes bűnössel és démonnal beismerteti, hogy egyedül ő felelős azért a bűnért, amit elkövetett. Egy életen át tartó tagadás után be kell vallania, hogy akart vétkezni, gyűlölte Istent és törvényét, szándékosan gúnyolta Istent, és kinevette igaz és igazságos parancsolatait. Amikor beismerik bűneiket, mindannyian meg fogják vallani, hogy Isten az Isten, igaz igazságos. Az istenteleneknek nem lesz lehetősége Istent hibáztatni, vagy bűnük alól kibújni. A hitetlen tolvajok, paráznák, magzatgyilkosok, homoszexuálisok, kegyetlenek, gyilkosok, emberimádók stb. az Antikrisztussal és a Sátánnal együtt meg fogják vallani, hogy Jézus Krisztus Úr (Fil 2:11).
Ez az egésznek a lényege. Minden egyes embernek választ kell adnia majd erre a fontos kérdésre: Mit tettél Jézussal? Ez a fő kérdés. Tisztelted-e Őt, mint Isten Fiát? Hittél-e Benne? Egyedül Tőle vártad üdvösségedet? Nem számít az a 100 millió forint, amit egy kórháznak adtál. Nem számít, hogy fáradhatatlanul munkálkodtál a tiszta levegőért és a vízért. Nem számít, hogy lelkipásztor voltál. Mit tettél Jézussal? Ez a kérdés hallatszik a nagy fehér trónus felől.
Felvetted-e keresztedet? Megtagadtad-e magadat, és követted-e Őt? Kész voltál-e feláldozni mindenedet az Iránta való hűségért? A kereszthez menekültél-e, hogy megvalld bűneidet és vérző testénél keress bocsánatot? Mit tettél Jézussal?
Jaj azoknak, akik megtagadták Őt; akik zúgolódtak gondviselése alatt; akik megnyírták és elszélesztették az Ő bárányait, ahelyett, hogy megetették volna őket; akik újra megfeszítették Őt, mert gúnyolták munkáit, mint Isten Fia munkáit.
Az utolsó napon Isten minden cselekedete igazolást fog nyerni. Ez a teodícea. Ennek kapcsán Isten népével még foglalkoznunk kell egy keveset, de ez legközelebbre marad, ha Isten is úgy akarja. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.