2018. április • XVI. kötet 24. szám
„Ne vígy minket kísértésbe” és Ferenc pápa
Egy 2017 decemberében megjelent videóban Ferenc pápa kijelentette, hogy az Úri imádság hatodik kérésének rossz fordítása az, hogy „ne vígy minket kísértésbe”. Ez a kifejezés azonban nagyon pontosan visszaadja az Úr Jézusnak az eredeti görögben álló szavait.
A pápa azért nyilatkozott ilyen botrányosan, mert nem tudja Krisztus tanítását megbékíteni Isten szuverenitásáról alkotott saját nézetével. Róma történelmi álláspontja a szemipelagianizmus, ami az arminianizmus testvére. A kortárs római katolicizmus és pápája már annyira elfajult, hogy leginkább pelagiánusokként tekinthetünk rájuk – ez még messzebb van az igazságtól, mint a szemipelagianizmus eretneksége.
Ferenc és a Római Egyház azt hiszi, hogy az ember nem teljesen, csak részben romlott, és így képes olyan jó cselekedeteket tenni, amelyek kedvesek Isten előtt (de: Róma 3:9-20). Szerintük Jehova mindenkit szeret és üdvözíteni akar, ezért Krisztus minden egyes emberért meghalt (de: Mt 11:25-27; Ef 5:25). Minden kellemes dolog minden egyes ember számára kegyelem, és annak jele, hogy Isten mindenekit szeret (de: Róma 11:7-10).
Mindez az Isten különös kegyelméről, kiválasztó szeretetéről, Krisztus szabadításáról és a Szentlélek által véghezvitt üdvösségről szóló biblikus és reformátori igazságok istentelen tagadása (Jn 17; Róm 9:6-24; Ef 1:3-14; I Pt 1:1-12). A keresztyéneket nem érheti meglepetésként, hogy ez a pápa eretnek álláspontja. Sokkal zavaróbb, hogy az előző bekezdés nézeteit tanítja a legtöbb evangélikál is!
Róma egyháza és főpapja szerint Isten szuverenitása meglehetősen csekély. Álláspontjuk szerint Jehova leginkább úgy jellemezhető, mint a nagy megfigyelő, aki nézi a földet (és sír!). Nem Ő irányít mindent a világban, így nem is igazán szuverén!
A Pápa azt gondolja, hogy amikor Jézus így tanított minket imádkozni: „ne vígy minket kísértésbe”, tévedett, mert egyedül az ördög visz kísértésbe. Ferenc tehát a hatodik kérés helytelen újrafordítása mellett döntött, amit a francia római katolikusok így fogalmaztak meg: „ne engedj bennünket kísértésbe esni”. Krisztus úgynevezett helytartója kijavítja az igazi Krisztust! A pápai antikrisztus azt hiszi, jobban tudja, mint a bibliai Krisztus!
Az igazság az, hogy a Szentháromság Isten mindenek fölött abszolút szuverén, beleértve minden bűnt és minden kísértést. Minden egyes dolog, beleértve minden bűnt és minden kísértést, benne volt Isten örök tanácsvégzésében. Jehova mégsem helyesli a bűnt, és nem elnéző azzal szemben. Sőt, gyűlöli azt – mindig, végtelenül! Minden egyes dolog, beleértve minden bűnt és minden kísértést, Isten gondviseléséből történik meg az időben. A Felséges elrendel, meghatároz és kijelöl minden dolgot, miközben mindig gyűlöli és megbünteti a bűnt, vagy a megátalkodott bűnösben, vagy Krisztusban, aki kegyelmes helyettese mindazoknak, akiket az Atya örökre Neki adott (Jn 17:2, 6, 9, 11, 12, 24).
Jegyezzük meg, hogy Isten nem vétkezik, és nem részese semmi gonosz cselekedetnek. Az ember és a bukott angyalok vétkeznek és szegik meg Jehova parancsolatait. A szélsőséges hiperkálvinisták tanításával szemben Isten a bűnnek se nem szerzője, se nem cselekvője, mert ez istenkáromlás lenne (Belga Hitvallás 13, Dordti Kánonok I:15). Az emberek és a démonok a bűn szerzői és cselekvői!
A Westminsteri Hitvallás gyönyörűen foglalja össze mindezt: „Isten mindenható ereje, kifürkészhetetlen bölcsessége és végtelen jósága gondviselésében olyan teljes mértékben nyilvánul meg, hogy még az első bűnesetre, valamint az angyalok és emberek minden más bűnére kiterjed. Nem csak egyszerű megengedés által, hanem egy olyan megengedés által, amelyhez kapcsolódik a legbölcsebb és leghatalmasabb korlátozása, és az ily módon való igazgatása és kormányzása a különböző korokban, az ő szent céljai érdekében. Így a bűnösség egyedül a teremtménytől származik és nem Istentől, aki a legszentebb és legigazságosabb lévén, sem szerzője, sem jóváhagyója nem lehet a bűnnek.”
Gondos különbséget kell tennünk. Különbség van kísértés és próba között. Az ördög és angyalai (más bűnös emberekkel együtt) kísértenek minket: azt akarják, hogy vétkezzünk, mert szeretik a gonoszt, és el akarnak minket pusztítani. Másrészt Isten próbára teszi és megvizsgálja az Ő népét. Nem szereti a bűnt, hanem gyűlöli. Nem gyűlöl minket, hanem szeret. Nehéz körülményeket használ arra, hogy próbára tegyen és megvizsgáljon minket a mi javunkra, és kegyelme által megtisztítson bennünket.
Kicsit másként fogalmazva, természetesen Isten az a szuverén Úr, aki kísértésbe visz minket, mert minden az Ő irányítása alatt van. Másrészt a Sátán kísért minket azzal a céllal, hogy bűnbe essünk, és azzal a kívánsággal, hogy elpusztítson minket.
Világos-e ez előtted, hívő? Először, ami Istent illeti, Ő nem kísért senkit (Jakab 1:13). Jehova megpróbál és megvizsgál minket, és így kísértésbe visz. Igen, kísértésbe visz azért, hogy próbára tegyen és megvizsgáljon. Másodszor, a Sátán kísért minket, mert szereti a gonoszt, és azt akarja, hogy bűneinkben elvesszünk. Harmadszor, a bűn szerzői és cselekvői a bukott angyalok és bukott emberek, akik istentelenül átadják magukat a kísértésnek.
A hívő ember csak a megfeszített és feltámadott Krisztusban szabad a bűn súlyától, büntetésétől és uralmától. Isten gyermeke csakis Jézus Szava és Lelke ereje által győzheti le a kísértést. Ezért könyörgünk így a hatodik kérésben: „»És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól«, azaz: mivel mi magunkban oly erőtelenek vagyunk, hogy egy pillanatig sem állhatunk meg, a mi esküdt ellenségeink pedig, az ördög, a világ, és tulajdon testünk szüntelenül ostromolnak bennünket, Te tarts meg és erősíts minket Szentlelkednek erejével, hogy ellenségeinknek szilárdan ellenállhassunk, és ebben a lelki harcban el ne bukjunk, míg végül el nem nyerjük a teljes diadalt” (Heidelbergi Káté 127). Rev. Stewart
Ne mondjátok el!
Egy olvasónk ezt kérdezi: „Miért parancsolta Krisztus azoknak, akiket meggyógyított, hogy ne mondják el, ki gyógyította meg őket, miközben azt parancsolja nekünk, hogy legyünk tanúi?”
Amellett a történelmi tény mellett, hogy Jézus némelyeknek, akiket meggyógyított, megparancsolta, hogy ne mondják el, ki gyógyította meg őket, csak kevés embernek mondta meg, hogy Ő kicsoda igazából. Először a samaritánus asszonynak mondta meg, hogy Ő a Krisztus (Jn 4:25-26). Másodszor pedig az általa meggyógyított, vakon született ember előtt mutatkozik be úgy, mint Isten Fia (Jn 9:35-37).
Feltűnő, hogy mindkét eset János evangéliumi beszámolójában van feljegyezve. János kifejezetten azért írja evangéliumát, isteni és tévedhetetlen ihletés alatt, amit a 20:31-ben így foglal össze: „Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében.”
Egy harmadik esetet jegyez fel a Máté 16:13-20, amikor Krisztus megmondta, hogy ki Ő, ez a szakasz Jézus kérdését írja le, amit tanítványaihoz intézett: „Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?” Miután válaszoltak, Jézus ugyanezt a kérdést teszi fel a tanítványoknak. Péter a többi tanítvány nevében így szól: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Jézus megerősíti ezt az igazságot, amikor azt mondja nekik, hogy ez a hitvallás lesz az a kőszikla, amelyre felépíti az Ő egyházát. Még ekkor is „megparancsolá tanítványainak, hogy senkinek se mondják, hogy ő a Jézus Krisztus”.
Miért parancsolta az Úr, hogy ne mondják el? Egy pillanatra tegyük félre Jézus tanítványainak adott parancsát a Máté 16-ban, és figyeljük meg, hogy a samaritánus asszony, valamint a vakon született ember hajlott arra, hogy azt gondolja, Ő a Messiás. A samaritánus asszony erre utal, amikor azt mondja, hogy tudja és hiszi, hogy eljön a megígért Messiás. Épphogy meg nem kérdezte: „Te vagy az a Messiás?”
Ugyanez igaz a vak emberre is. Jézust „Úrnak” szólította. Ezzel az elnevezéssel már megkülönböztette Jézust másoktól, akiket ismert. Kérdése ugyanakkor belső kétkedéséből is megmutatott valamit: hinni akart, de nem volt biztos abban, hogy Jézus a megígért Messiás. Másként fogalmazva, a samaritánus asszony és a vakon született ember is látta Jézus isteni voltát, azt, hogy Ő az Isten Fia. Ezt a hitet Isten helyezte szívükbe.
Sok más meggyógyított emberrel azonban nem ez volt a helyzet. Nem volt meg bennük ez az üdvözítő hit. Megint János az, aki betekintést enged nekünk ebbe a kérdésbe. A mi Urunk szolgálatának korai szakaszában, a templom megtisztítását követően (Jn 2:14-22) azt olvassuk, hogy Jézus Jeruzsálemben volt, ahol sok csodát tett, és sokan hittek Benne. De János hozzáteszi: „Maga azonban Jézus nem bízza vala magát reájok, a miatt, hogy ő ismeré mindnyájokat, És mivelhogy nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az emberről; mert magától is tudta, mi volt az emberben” (24-25).
Úgy is mondhatjuk, hogy sokan csak úgy hittek Jézusban, mint egy csodatévőben. A samaritánus asszonnyal vagy a vakon született emberrel szemben nem látták Őt mint a megígért Messiást, az asszony magvát, aki a kígyó fejére tapos, és megszabadítja őket bűneiktől. Jézus minden embert ismert, azokat is, akik valódi hívők voltak, és azokat is, akik nem. Tudta, hogy a körülötte nyüzsgő emberek legnagyobb része csak igehirdetői ékesszólása és csodatévő képessége miatt van ott.
János újra világossá teszi ezt, amikor Jézus a sokaságot jóllakatja öt kenyérrel és két hallal. Amikor nem akarta, hogy királlyá tegyék, és nem akarta őket földi kenyérrel etetni, hanem rámutatott arra, hogy Ő az Élet Kenyere, és hinniük kellett volna abban, hogy Ő Istentől van, ezt olvassuk: „Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele” (Jn 6:66).
Amikor Jézus tanítványaihoz fordult, és megkérdezte őket, hogy ők is el akarják-e hagyni, így feleltek, újra Péterrel az élen: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (68-69).
Ezekkel nem azt akarom mondani, hogy azok közül, akik Krisztusban csak a csodák miatt hittek, sokan nem voltak Isten választottai. A későbbi események megmutatják, hogy ezrek tartoztak közülük Isten választott népéhez, jóllehet akkor még nem hittek Krisztusban, mint Isten Fiában.
Isten tervében pünkösdig kellett várni ahhoz, hogy az Ő népének szívében megjelenjen az igaz hit. Még az igaz hittel bíró tanítványok sem értették Krisztus munkáját annak teljességében. Mielőtt Krisztus felment a mennybe, ezt kérdezték Tőle: „Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?” (Csel 1:6). Testi mivoltukban újra meg újra a földi királyságra gondoltak. Csak Krisztus Lelkének kitöltetése után vált számukra minden világossá: a kereszt, a feltámadás, a mennybemenetel és az újszövetségi egyház. A Lélek okozta a változást, mert a Lélek, ahogy Krisztus maga is megmondta, igazságra vezette őket, és megmagyarázta Krisztus munkáit (Jn 16:13).
Milyen gyakran esnek ebbe a hibába azok a tömegek, amelyek napjaink megagyülekezeteiben tolonganak. Egy olyan Krisztusban hisznek, aki (legalábbis a karizmatikusok szerint) csodákat tesz, vagy azt gondolják, hogy a Belé vetett hit problémáktól mentes életet kínál ebben a bűnös és sötét világban, vagy a hit gazdagságot és bőséget fog nekik adni. Azt állítják, hogy Krisztust követik, de valójában egy álkrisztust követnek. Kicsit árnyaltabban, sokan mondják, hogy hisznek Krisztusban, mert minden embert szeret, lehetőséget ad nekik az üdvösségre, és megengedi, hogy a vallásosság máza mögött szívük a világban maradjon.
Az igaz hit megvallja, hogy teljesen romlott bűnösök vagyunk, akik nem tudunk magunktól hinni, és nem érdemeljük meg a megváltást. Ismerjük bűneinket, és megértjük, hogy egyedül Isten tud megmenteni bennünket, ellenállhatatlan kegyelmének ereje által. Tudjuk, hogy megváltásunk a kereszten végeztetett el, és ehhez a kereszthez menekülünk, megtört szívvel és szomorú kiáltással.
A válaszom tehát a következő. A csodák önmagukban csak jelei voltak Krisztusnak és az Ő váltságművének. A vakság meggyógyítása annak a jele, hogy Krisztus a lelki vakságból való gyógyulással ajándékoz meg bennünket. Az, hogy a sánta jár, jele Krisztus munkájának, amellyel lehetővé teszi, hogy az Ő parancsolatainak útján járhassunk. A halottak feltámasztása arra mutat, hogy Krisztus a lelki halálból új, mennyei életre támaszt fel minket. Ez a helyzet minden csodával. Sokak hite azonban a csodákkal véget ért. Krisztus nem akarja, hogy csupán csodatévőként ismerjük. Ő az Ő népe Megváltója és Szabadítója, és a Belé vetett hit valódi mennyei üdvösséget és szabadulást hoz minden fizikai és lelki betegségünkből az elkövetkezendő világban. Az a legeslegnagyobb csoda, hogy Ő üdvözít engem! Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.