2017. augusztus • XVI. kötet 16. szám
Mi az, hogy protestáns? (2)
Fontos megjegyeznünk, hogy a protestáns szó akár első történelmi megjelenését, akár későbbi használatát tekintve nem csupán negatív (azaz a hamis, pl. római tanítások elleni tiltakozást), hanem pozitív jelentést is hordoz.
Ez már az eredeti latin szót vizsgálva is könnyen látható. Vagy a pro (-ért prepozíció) és a testari (tanúskodik) szavakból, vagy a protestatio (nyilatkozat) szóból származik. A protestálás egy bizonyos álláspont erős védelme, amellett való elköteleződés kifejezése volt. Az 1529-es speyeri gyűlés protestánsai kijelentették, hogy „protestálniuk kell, és nyilvánosan bizonyságot tesznek Isten előtt, hogy semmivel nem értenek egyet, ami ellenkezik az Ő Igéjével”.
1529 protestánsainak üzenete kétoldalú volt, ugyanúgy, mint Péteré és Jánosé a Cselekedetek 4-ben. Az ellenséges vallási hatóság előtt negatív: „Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg!” (19) és pozitív kijelentést is tettek: „Mert nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk” (20).
A protestánsok az igazság mellett, így a hazugság ellen küzdenek. Kicsit másként fogalmazva, azért állunk szemben a tévtanokkal, mert ragaszkodunk Isten tévedhetetlen Igéjéhez.
Mi az, amit a protestánsok az Ige tanításáról hisznek? A protestáns hit egyik hasznos összefoglalója az öt Sola (latinul: egyetlen, egyedül).
Sola Scriptura, azaz egyedül a Szentírás Isten Igéje. A Biblia ihletett (II Tim 3:16), tévedhetetlen (Jn 10:35), tekintélyes (mint az élő Isten hangja), elégséges (nincs szükség az egyház kiegészítésére, vagy állítólagos közvetlen kijelentésekre), tisztán érthető és világos. Ez az utóbbi vonás nem azt jelenti, hogy minden egyes ember könnyen megérti a Biblia bármely versét. Az Írás tisztán érthetősége azt jelenti, hogy a Szentlélek által, imádságos szívvel minden hívő megragadhatja fő igazságait, melyeknek középpontjában a Jézus Krisztusban való üdvösség áll.
A Szentírásra vonatkozó hitvallásból fakadóan a római katolikusokkal ellentétben a protestánsok szívügye a bibliafordítás (a héber és a görög nyelvből az európai nyelvekre), a bibliaolvasás, a Bibliáról szóló igehirdetés (az Írás verseinek, fejezeteinek és könyveinek magyarázata), valamint a bibliai katekézis (azért, hogy a gyermekek is megismerjék az Ige tartalmát és tanítását).
A Sola Scriptura bibliai igazsága leleplezte Róma tanítását. Róma becsempészte az apokrif (ún. deuterokanonikus) iratokat, mintha azok is hozzátartoznának Isten Igéjéhez. Róma saját hagyományát egy szintre emelte a Bibliával. Ez maga után vonja a Bibliától elszakadt, sőt, Bibliaellenes tanait: a Mária-imádatot (Szűz Mária bálványozó tiszteletét), a purgatóriumot (egy állítólagos helyet, ahol a hívők a tisztítótűzben ideiglenes büntetést szenvednek bűneikért), az átlényegülést (melynek során a kenyér és a bor Krisztus szó szerinti testévé, vérévé és istenségévé válik), a misét (vértelen áldozat, melyet egy pap ajánl fel élők és holtak vétkeiért), a pápaságot és a hierarchiát (az újszövetségi állandó egyházi hivatalok ezzel szemben: pásztor, presbiter, diakónusa), öt utólagos sákramentumot (bérmálkozás, házasság, papi rend, gyónás, utolsó kenet) stb.
Sola Scripturára ma is ugyanolyan nagy szükség van Rómával szemben, mint a 16. században. Róma ma is ugyanazokat az eretnekségeket hirdeti, mint a reformáció idején, hiszen egyet sem tagadott meg azok közül, sőt, mindegyiket újra megerősítette (pl. a II. Vatikáni Zsinaton, vagy a Katolikus Egyház Katekizmusában). Sőt, a reformáció ideje óta Róma újabb eretnekségeket talált ki, mint a pápai tévedhetetlenséget 1870-ben (a pápa hitbeli és erkölcsi kérdésekben tévedhetetlen, ha ex cathedra nyilatkozik), vagy Szűz Mária mennybemenetelét 1950-ben (miszerint földi élete végén fizikailag felvétetett a mennybe). Ha a mai Rómát eretnekség tekintetében összehasonlítjuk az 500 évvel ezelőtti Rómával, azt látjuk, hogy nem javult, sőt, nem is maradt ugyanolyan; egyenesen romlott a helyzet!
A Sola Scriptura elve napjainkban nemcsak Rómával, hanem más eretnek mozgalmakkal, így a bibliakritikával és a modern teológiával szemben is létfontosságú. Ezek ugyanis támadás alá veszik Isten Igéjének tévedhetetlen voltát, és azt állítják, hogy a Szentírásban, illetve annak tanításaiban hibák vannak. A hithű protestantizmus kijelenti: „A te igédnek summája igazság” (Zsolt 119:160).
A Sola Scriptura a pünkösdista, a karizmatikus és a neokarizmatikus mozgalommal is szembenáll. Ezek az ún. megújulási mozgalmak hozzátesznek a Bibliához, Isten szóbeli kijelentéséhez. Így tagadják Isten Igéjének elégséges voltát, szemben a II Timóteus 3:16-17-tel: „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített”. A 16. századi protestáns reformáció szembeszállt az anabaptistákkal, akik az akkori karizmatikusok voltak.
A Sola Scriptura a jelszavunk a 21. századi politikai korrektséggel szemben. Nem a liberális média moralizálása, nem a közvélemény-kutatások, nem a celebek véleménye, hanem Isten Szent Igéje határozza meg az igazságot és az erkölcsöt! Igent mondunk arra, hogy a Szentírás, Isten Igéje tekintéllyel ítél minden bűnös és balga emberi mérce felett. „Így szól az Úr!” Ez a protestantizmus. William Chillingworth szállóigéje szerint „A protestánsok vallása egyedül a Biblia.”
A Westminsteri Hitvallás 1:10 így fogalmaz: „A legfelsőbb Döntőbíró, aki által a vallásos vitákat tisztázni, a zsinatok döntéseit, az ókori írók véleményeit, az emberek tanításait, személyes kijelentéseket vizsgálni kell, nem lehet más, csak a Szentírás által szóló Szent Lélek. Az Ő döntésével kell megelégednünk.” Rev. Stewart
A II Korinthus 6:1-2 és Isten kegyelme
1. kérdés: „A II Korinthus 6:1 szerint lehetséges, hogy valaki »hiába« vesz kegyelmet. Nem következik-e ebből az, hogy egy elvetett ember, vagy valaki, aki csak látszólag megtért, legalább részesülhet kegyelemben, még ha az hiábavaló is?”
Nem, ez a rész nem jelenti azt, hogy egy hitetlen részesülhet kegyelemben. A lényeg az, hogy Isten megment egy bizonyos számú embert, és ezek Jézus Krisztus gyülekezetévé lesznek. Erre a gyülekezetre Isten kegyelmének áldásait küldi. Növekszenek a kegyelemben és az igazság ismeretében. Isten kegyelmes ehhez az egyházhoz mint testhez.
Szinte mindig vannak olyanok a gyülekezetben, akik nem igazi hívők. Egy ideig ők is vallják az igazságot. Sőt, még egyházi tisztséget is hordozhatnak. Azonban nem hűségesek. A Zsidók 6:1-6 ilyen emberekről beszél. A figyelmeztetés tehát ma is helyénvaló és szükséges.
Az egyházban jelen van a testi mag, akik nem mutatják ki istentelenségüket addig, amíg kamaszok vagy felnőttek nem lesznek.
A kegyelem, amelyben Isten a gyülekezetet részesíti, egy olyan területet hoz létre, ahol Krisztus kegyelmesen munkálkodik egyháza üdvözítésén. Pál a gyülekezet egészét és annak minden egyes tagját szólítja fel, hogy ne tegye Isten kegyelmét hiábavalóvá.
Mindenki tudja, hogy amikor egy gazda megöntözi a földet, az ültetvény mellett a gyomok is kapnak vizet. A gyomok azonban hiába kapják a vizet. Sőt, az öntözés folytán gyorsan megnőnek, és megnyilvánul igazi mivoltuk. Ugyanez igaz az egyházra is. A Zsidók 6:7-8 is ezt a képet használja.
2. kérdés: „Pál a II Korinthus 6:2-ben ezt írja: »Kellemetes időben meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja«. Nem következik-e ebből az, hogy (a) az üdvösség mindenki számára elérhető, aki hallja; (b) az, hogy részesedik belőle valaki, attól függ, hogy mi a válasza az üzenetre; (c) Isten az apostol munkája által (1. vers) őszinte vágyat fejez ki arra nézve, hogy mindenki rögtön választ adjon, és üdvözüljön?”
Valami furcsa oknál fogva, amit sose értek meg, az „itt a kellemetes idő” és az „itt az üdvösség napja” kifejezéseket úgy értelmezik, hogy az evangélium meghívása azon a napon érkezik el a hallgatókhoz, és ha nem tesznek valamit, azaz nem fogadják el Krisztust, minden lehetőséget elvesztenek az üdvösségre. Az arminiánus evangélizátorok nagyon szeretik ezt az értelmezést, amellyel az embereket rettentéssel rávehetik a hitre. Hasznosnak tartják, ha ez megtörténik, mert azt hiszik, hogy az ember végső üdvössége saját döntésén múlik, és nem Isten szuverén hatalmán, aki megmenti azt, akit akar. Milyen balgaság!
A II Korinthus 6:2-ben az apostol az egész újszövetségi időről beszél. Amióta Krisztus eljött, és elvégezte dicsőséges munkáját, hatalma által összegyűjti egyházát az egész föld minden nemzetéből az üdvösségre. A megváltás többé nem korlátozódik a zsidó népre, ahol a szentek csak előképek és árnyékok által ismerték az evangéliumot. Azt is hozzátehetem, hogy „egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap” (II Pt 3:18). Ma, csak úgy, mint az apostol idejében, az üdvösség napja van. Az új szövetség idejének minden napja az üdvösség napja!
Ugyanakkor Isten szembesíti az evangélium minden hallgatóját komoly és sürgető parancsával: Bánjátok meg bűneiteket, higgyetek az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözültök! Az egyház feladata hirdetni az evangéliumot, ami az, hogy Isten a Jézus Krisztusba vetett hit által megmenti a bűnösöket; a lelkipásztorok feladata pedig az, hogy mindenkit felszólítson arra, hogy térjen meg, hagyja el bűnös útjait, és higgyen Krisztusban. A megtérésre felhívó parancs „komoly”, amint arról a Dordti Kánonok III/IV:8-ban olvashatunk. Isten őszinte, és nem szórakozik, amikor az evangélium minden hallgatójának megparancsolja, hogy térjen meg, és higgyen az Ő Fiában.
3. kérdés: „A legtöbb magyarázó szerint a II Korinthus 6:2 azt tanítja, hogy Isten kegyelme nem más, mint az evangélium, a megbékélés és a bűnbocsánat kegyelmes felajánlása, amit el lehet fogadni vagy el lehet utasítani. Mit mondhatunk erről?”
Ezek a magyarázók tévednek. Akik egy gyenge isteni kívánság mellett érvelnek, amely az elvetettek üdvösségét kívánja, káromolják Istent, mert amellett kardoskodnak, hogy nem tudja megmenteni azokat, akiket üdvözíteni szeretne. Ragaszkodjunk az igazsághoz, és adjuk meg Istennek a dicsőséget!
4. kérdés: „A Példabeszédek 1:28 (»Akkor segítségül hívnak engem, de nem hallgatom meg: keresnek engem, de meg nem találnak.«) alapján nem következtethetünk-e arra, hogy az elvetett istentelenek valóban kívánhatják az üdvösséget és Isten irgalmát?”
Ez a kérdés a Példabeszédek 1:28-ra hivatkozik, hogy megmutassa, hogy egy ember az üdvözítő kegyelem nélkül is tud őszintén imádkozni Istenhez, így tud jót cselekedni. A Biblia azonban azt tanítja, hogy lehetetlen, hogy egy újjá nem született ember jót tegyen (Róma 3:12), még csak nem is tud helyesen imádkozni (Péld 28:9). Az istentelenek gyűlölik Isten törvényét, saját kívánságuk szerint járnak, és gúnyolják a Szentírás igazságait, de tudják, hogy Isten Isten, Ő Mindenható, és bármit megcselekedhet. Azt is tudják, hogy amikor meghalnak, szembe kell állniuk minden ember Bírájával. Amikor ugyanezek az istentelen emberek nagy veszélyben vagy nyomorúságban vannak, sokszor Istenhez kiáltanak, hogy megmentse őket. A II. világháborúban elterjedt volt ez a mondás: „A lövészárokban nincsenek ateisták”. Ez azt jelentette, hogy a fronton olyan nagy volt az életveszély, hogy a katonák imádkoztak, hogy megmeneküljenek. Ugyanezek az emberek átkozódtak és szitkozódtak, és amikor tehették, a prostituáltakkal töltötték idejüket. Amikor a veszély elmúlt, visszatértek istentelen útjaikhoz.
A zentírás azt mondja, hogy amikor az Úr visszatér, az istentelenek a hegyekhez fognak kiáltani, hogy rejtsék el őket Krisztus orcája elől (Jel 6:16-17).
Emlékszem, amikor gyermekkoromban az északi fény lenyűgöző látványa az egész égen ragyogott, a kórházak és az újságok szerkesztőségei megteltek rémült emberekkel, akik azt gondolták, itt a világ vége. Amikor meggyőződtek arról, hogy ez csak az északi fény, visszatértek gonosz útjaikhoz.
Isten azonban nem hallgatja meg az ilyen kiáltásokat, mert imádságuk motivációja csak az, hogy ha lehet, mentsék meg saját bőrüket, miközben gyűlölik Őt, gyűlölik szuverén uralmát életük felett, és úgy akarják használni Istent, mintha valami varázsló lenne, aki egy varázslattal megmenti őket.
Ezen a ponton fel kell tennünk az igazi kérdést: „Ha Isten valóban isteni szeretettel szereti őket, miért nem hallja meg rémült kiáltásukat? Ha valóban szereti őket, és Hozzá kiáltanak, nem kegyetlenség-e, ha nem figyel rájuk?” Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.