2015. december • XV. kötet 20. szám
Thiatira: A szeretet, a szolgálat és a hűség gyülekezete
A Jelenések 2-3 hét gyülekezetével sokan nehezen birkóznak meg, ezért Thiatirával kapcsolatban négy egyszerű ténnyel kezdjük a vizsgálódást (2:18-29). Először is, Thiatira volt a legkisebb a Jelenések 2-3-ban említett városok közül. Másodszor, jóllehet ez a gyülekezet volt a legkisebb városban a hét közül, Krisztus neki küldi a Jelenések 2-3 leghosszabb levelét. Efézusnak 7 vers szól (2:1-7), Smirnának 4 (8-11), Pergámumnak 6 (12-17), Sárdisnak 6 (3:1-6), Filadelfiának 9 (7-13), Thiatirának pedig nem kevesebb, mint 12 vers. Harmadszor, Thiatira volt Lidia, a „bíborárus asszony” városa, akinek „az Úr megnyitá szívét”, aki házanépével együtt megkeresztelkedett, és vendégül látta Pált és társait (Csel 16:14-15, 40). Negyedszer, Thiatira volt „amaz asszonynak, Jézabelnek” egyháza (Jel 2:20).
Itt áll tehát előttünk Thiatira gyülekezete, (a) a legkisebb városban, (b) a leghosszabb levéllel, és két híres asszonnyal: (c) Lidiával, akinek ez az igazi neve, amint a Cselekedetek 16 feljegyzi, valamint (d) Jézabellel, akinek ez a „lelki” neve, és a Jelenések 2 beszél róla.
Jézus Krisztus a thiatirai gyülekezet első erősségeként a szeretetet emeli ki. „Tudom a te… szeretetedet” (19). Amíg Efézus kiemelkedően pozitív tulajdonsága a munka, az állhatatos munka volt, egészen a hamis apostolok megfeddéséig (1-3, 6), addig Thiatira legfőbb erénye a szeretet volt.
Ez a szeretet a Szentháromság Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretete volt. Szerették Jézus Krisztust, aki szerette őket, és drága vére árán megváltotta őket. Szerették egymást, mint testvéreket az Úrban; szerették felebarátaikat, sőt, még ellenségeiket is szerették, üdvösségüket kívánva, imádkozva értük, és jót cselekedve nekik.
Milyen nagy és gyönyörű dicséret hangzik el Isten Fia szájából: „Tudom a te szeretetedet!” Vajon így szólna-e a mi egyházainkról vagy gyülekezeteinkről? Megnyilvánul-e a mi gyülekezeteinkben a Lélek kilencszeres gyümölcséből az első (Gal 5:22-23)? Vajon szemlélteti-e egyházunk az I Korinthus 13 szeretetét?
A thiatirai gyülekezet második erénye a szolgálata volt: „Tudom a te… szeretetedet, szolgálatodat” (Jel 2:19). A szentek szolgáltak egymásnak, mint Krisztus készséges rabszolgái, akik az Urat szolgálják.
Ez napjainkra nézve azt jelentené, hogy gyülekezetünk tagjai jó szívvel hazaviszik egymást istentisztelet után, teát készítenek a gyülekezeti alkalmakon, ebédet visznek a betegeknek, meglátogatják a megszomorodottakat, buzgón segédkeznek a gyülekezet különböző szolgálataiban, támogatják a fiatal édesanyákat és az időseket, stb. Nem ez volt a hozzáállásuk: „Miért pont nekem kell? Biztosan más is meg tudná tenni!” Thiatira gyülekezeti tagjai hitték, hogy fontos segíteni egymást, és ez volt a gyakorlatuk is. Ez volt királyi papi szent szolgálatuk: Krisztus nevében együtt munkálkodtak, mint egy egészséges test.
Szolgálatuk forrása szeretetük volt. „Tudom a te… szeretetedet, szolgálatodat” (19). Keresztyén szeretetükből fakadóan készségesen részt vettek a Szentháromság Isten és egymás szolgálatában. Szeretetükből fakadóan másokat is be akartak vonni az Úr dicsőítésébe. Evangélizáltak, és próbáltak másokat is Isten igehirdetése alá vonni, hogy azok is hihessenek a megfeszített Krisztusban.
Mi a helyzet velünk? „Tudom az ő szeretetüket és szolgálatukat. Szeretnek engem, ezért ők szolgáló gyülekezet.” Ezt mondja-e egyházunkról, gyülekezetünkről Jézus Krisztus a mennyből? És mi a helyzet velünk egyen-egyenként? Hogyan szolgálsz hívő testvéred felé? Hogyan támogatod és hogyan segíted őket keresztyén szeretetedből fakadóan?
A thiatirai gyülekezet harmadik kedves jellemzője a hite volt: „Tudom a te… szeretetedet, szolgálatodat és hitedet” (19). A vers folytatásából kiderül, hogy itt „hit” alatt „hűséget” kell érteni. Szeretetükből olyan szolgálat fakadt, amit hűségük jellemez. Másként fogalmazva, szolgálatukban hűségesek voltak, mert szerették az élő Istent és felebarátaikat.
A thiatirai gyülekezet elöljárói és tagjai szeretetteljes szolgálatukban hűségesek voltak, mind a kicsikben, mind a nagyokban. Hűséget mutattak minden szent felé. Nem csak a test tisztességesebb tagjai felé, hanem a kevésbé tisztességes tagok felé is. A thiatirai gyülekezet csodálatos mottója ez lehetett volna: „Hűséges, szerető szolgálat!”
Mit gondolsz erről a gyülekezetről? Szívesen lennél te is egy Thiatirához hasonló gyülekezet tagja? Lehet, hogy azt gondolod, elég jól meglennél, ha szolgálnának és segítenének neked, és bizonyára jól meglennél ilyen szolgálattal. A felszólítás azonban az, hogy feladatunk másokat szolgálni, különösen hittestvéreinket a Jézus Krisztusban, aki így tanított minket: „És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Mt 20:27‑28).
Ez a szolgálat nemes feladata, Megváltónk nyomába lépve. Ez a feladat minden keresztyénnek és az igaz egyház minden tagjának szól. A kegyes keresztyén élet és a hűséges egyháztag élete nem könnyű, de tökéletes örömhöz vezet a mennyben az Úrral, és nagy békességet és boldogságot szerez már itt e földön. Rev. Stewart
Ó- és újemberünk (2)
Mivel a kérdező többet írt, mint amennyi helyünk van ebben a cikkben, röviden összefoglalom a kérdéseit. Arról van szó, hogy mit ért az Újszövetség „óember” és „újember” alatt. A kérdező azt kéri, hogy azonosítsuk és magyarázzuk meg ezeket a fogalmakat.
Különösen két textusra támaszkodik: az Efézus 4:22-24-re és a Kolossé 3:9-11-re. E két rész úgy tűnik, arról beszél, hogy a keresztyén ember életében Isten már véghezvitte ezt a munkáját (Kol 3:9-10), de mégis felszólítja a hívőt arra, hogy vetkőzze le az óembert és öltözze fel az újat (Ef 4:22-24).
Ezután ezt írja a kérdező: „Felmerül az a tágabb kérdés, hogy milyen a hívő ember természete, és milyen változás ment végbe benne. Mi a hívő ember kapcsolata az óemberrel és a régi természettel?” Rámutat arra, hogy a II Korinthus 5:17 a hívőről mint „új teremtésről” beszél. Emlékeztet az Efézus 2:3-ra is, ami azt tanítja, hogy „természet szerint haragnak fiai valánk”. Arra kell-e következtetnünk ezekből, hogy amikor megeleveníttettünk, új természetet kaptunk? Ha igen, akkor honnan ered a Róma 7-ben leírt küzdelem?
A kérdező így fejezi be: „Látom, hogy ezek alapvető fontosságú kérdések, de a rájuk adott válaszok olykor egyáltalán nem világosak.” Ezzel csak egyet tudok érteni.
Legutóbbi számunkban meghatároztuk a kulcsfogalmakat, most pedig továbbmegyünk, és választ adunk a feltett kérdésekre.
Az újjászületett keresztyén ember bizonyos lelki vonatkozásban skizofrénnek mondható, mintha megosztott személyisége lenne. Pál ír erről a kérdező által is említett Róma 7-ben, ahol azt mondja, hogy jót akar tenni, de nem teszi azt: „Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok” (19). Azt is leírja, hogy a gonoszat teszi, amit nem akar cselekedni: „hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok” (19). Amint ezt saját tapasztalatából minden keresztyén tudja, Pál mindkét állítása igaz. Pál egyrészt gyűlöli a bűnt, de cselekszi, másrészt pedig a jót akarja cselekedni, de nem teszi. Mindkettő egyszerre megtörténhet, s gyakran meg is történik. Az újjászületett keresztyén azt veszi észre magán, hogy gyűlöli a bűnt, de cselekszi azt, jóllehet nem szeretné; másrészt pedig küzd a jó cselekvéséért, mindazonáltal mégis vétkezik.
Úgy találtam, hogy Izráel népének analógiájával jól magyarázható Isten gyermeke életének ez a nézőpontja. Izráel népe két részből tevődik össze: a választottból és az elvetettből. A választottak azok voltak, akik Istent szolgálták, míg az elvetettek a nép testi része voltak, akik újra meg újra a bálványokhoz fordították Izráelt. E kettő egymás mellett élt. A nép helyzete párhuzamba állítható az újjászületett keresztyénnel, akinek vétkezésre képtelen új szíve, egyszersmind teljesen romlott természete van. E kettő között állandó harc van, hiszen Isten gyermekét folyton ellenkező irányba hajtják.
Pál a Galátzia 5:17-ben ír erről a keserű és szörnyű konfliktusról. A Szentírás a „test” szó alatt itt romlott természetünkről beszél: „Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok”. Lelki megújulásunk előtt „haragnak fiai valánk, mint egyebek is” (Ef 2:3). Sőt, régi természetünk újjászületésünket követően is teljesen romlott marad.
Izráel történelmében sokszor az elvetett rész uralkodott a nemzeten, és az egész nemzet vétkezett az Izráel körül élő istentelen népek minden gonoszságaival. A választottak továbbra is jelen voltak, hiszen Isten megmondta Illésnek, hogy meghagyott magának hétezret, akik nem hajtottak térdet a Baál előtt (I Kir 19:18). De a választott maradék sem maradt egész életében szent: ők is beleestek a bálványimádás bűnébe. Ez a helyzet hasonló a választott keresztyénhez, aki olykor nagyon sok bűnbe beleesik. Teljesen romlott természete uralkodik életében, sok bűnt elkövet, sőt, istentelennek tűnik, és az újjászületett élet gonosz természetének bűnei mögé rejtőzik.
Máskor a Krisztusban való új ember uralkodik az életén. Közösségben van Istennel, buzgón imádkozik, részesül az Ő jó kedvében, és jó cselekedetekben jár. Hasonló ez ahhoz, mint mikor Izráelben a nép felett a választottak uralkodtak, és a nép Istent szolgálta, imádkozott a templomban, bűnbocsánatért való áldozatot hozott, és látszott róla, hogy Istennek szentelt nép. Ez volt a helyzet Dávid, Salamon, Asa, Jósafát vagy Ezékiás királyok idejében. Az istentelenek azonban ekkor is jelen voltak a nép között.
Ez a harc jellemzi a keresztyént egész életében. Az újjászületéssel kezdődik, és egészen haláláig tart.
Következzék még egy hasonlóság. Amikor Izráel népe Isten szolgálatában hűségesen élt, istentiszteletük sosem volt tökéletes. Még amikor leginkább engedelmeskedtek is Istennek, akkor is sok bűnös volt köztük. Amikor pedig az istentelenek uralkodtak a népen, és Izráel népe a pogányok útjain járt, akkor sem volt teljesen olyan, mint a pogányok, mert a választottak mindig jelen voltak.
Ugyanez a helyzet a keresztyénnel is. Ha Isten gyermeke annyira világiasan él, hogy aki látja, rögtön istentelennek gondolná, a Lélek nem távozik el tőle, hanem továbbra is folytatja benne a kegyelem munkáját, hogy Isten választott, vétkes gyermeke megbánja bűnét, Krisztus keresztjéhez forduljon bocsánatért, és ismét részesüljön Isten jó kedvében.
Amikor pedig Istennek való engedelmességben él, gonosz természete miatt még mindig igen messze van a tökéletestől. A Heidelbergi Káté szerzői jól ismerték az emberi természetet, és két dologra emlékeztetnek minket: még a legjobb cselekedeteink is tökéletlenek és bűnnel szennyezettek, és e földi életben csak csekély kezdetei vannak meg bennünk az új engedelmességnek (HK 62, 114).
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a nehézségek ellenére az, aki Krisztusban újjászületett, mindig győzedelmes. A harc kimenetele egyáltalán nem kétséges. Az sem igaz azonban, amit némelyek állítanak, hogy a keresztyén ember ebben az életben eléri a tökéletességet. Erről a vigasztalásról azonban majd következő számunkban fogok írni. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.