2015. február • XV. kötet 10. szám
A Jónásra árnyékot vető tök leckéje (1)
Miután Isten egy férget küldött a tök elpusztítására, ami alatt Jónás menedéket lelt a nap elől, vitába száll a duzzogó prófétával. Itt állnak a könyv legkevésbé megértett és legizgalmasabb versei: „Te szánod a tököt, a melyért nem fáradtál és a melyet nem neveltél, a mely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, a melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, a kik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között, és barom is sok van?!” (Jónás 4:10-11)
Jónásnak természetesen nem lett volna szüksége részünk leckéjére ahhoz, hogy megalázza magát Jehova előtt, és elfogadja a tök pusztulását és Ninive szabadulását, ha megfontolta volna Isten csodálatos gondviselését, amit tapasztalhatott. Emlékezzünk csak a viharra (1:!-16), vagy a nagy halra (1:17-2:10)! A hatalmas állat pont jó helyen volt ahhoz, hogy Jónás ne fulladjon meg, majd Isten csodálatosan megőrizte annak gyomrában három napig, amíg az ki nem köpte a száraz földön a Földközi-tenger megfelelő részén.
Bárcsak Jónás valóban belekapaszkodott volna a könyv két kulcsversébe: „Az Úré a szabadítás” (2:10) és „te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó” (4:2)! Istenről és szabadításáról Jónás maga tette ezt a két vallomást.
Bárcsak Jónás törődött volna Isten két szelíd figyelmeztetésével: „Avagy méltán haragszol-é?” (4:4, 9)! De nem tette, ezért volt szüksége még több tanításra és leckére.
Ezen a ponton az ember több elképzelhető isteni lehetőséget javasolhat. Először, Jehova megölhette volna Jónást. Végülis Jónás maga is ezt akarta (4:3, 8, 9), és kétségkívül meg is érdemelte volna. Másodszor, Isten addig kínozhatta volna Jónást, egyre több fájdalommal sújtva őt, amíg fel nem kiált: „Vége, feladom! Belenyugszom, hogy megkönyörültél Ninivén!” Harmadszor, hagyhatta volna duzzogni a prófétát. „Jónás magára szeretne maradni; hadd főjön meg saját levében; egy idő után abba fogja hagyni.” Negyedszer, Isten átváltoztathatta volna Jónást egy pillanat alatt annyira megszentelve őt, hogy azonnal örvendezett volna Jehova szent és bölcs cselekedeteiben, amiket Ninivével és vele tett. Azonban Isten nem ilyen módon bánt Jónással, sőt, a mi mennyei Atyánk soha nem bánik ilyen módon népével és velünk személyesen – hála legyen ezért Neki!
Legközelebb tovább vizsgáljuk Jónás könyvének e két záró versét, amelyek alapul szolgálnak arra, hogy elítéljük Jónás mérgét és duzzogását a tökkel és Ninivével kapcsolatban, és igazoljuk Isten irgalmát, amellyel megkímélte a várost. A könyv erőteljes és méltó befejezését fontos megértenünk – ezért célszerű ezeket a cikkeket figyelemmel olvasni a Jónás 4:10-11-ről. Rev. Stewart
Isten előretudása és az ember szabad akarata (2)
Legutóbbi számunkban két egymáshoz kapcsolódó témában felvetett kérdéssel kezdtünk foglalkozni. (1) Az első kérdés Isten előretudásával kapcsolatban amellett érvelt, hogy ebben az előretudásban hinni bolondság, hiszen feloldhatatlan ellentmondásokat von magával Isten személyén belül. (2) A második kérdéscsokor az ember szabad akaratával foglalkozott, a zúgolódó Izráelt megtámadó tüzes kígyók bibliai történetére (IV Mózes 21:4-9) és az érckígyó beteljesülésére hivatkozva, amiről Jézus a János 3:14-ben beszél.
(1) Először az isteni előretudásról ejtenék néhány szót. Isten tanácsvégzését (az előretudás ugyanis Isten tanácsvégzésének része) vizsgálva nem szabad elfelejtenünk, hogy az örökkévaló. Ez nem csak azt jelenti, hogy Istennek és tanácsának nincs időbeli kezdete vagy vége, hanem azt is, hogy ez a tanács időtlen, idő nélküli, az idő feletti, semmilyen módon nem meghatározott az idő által, hiszen maga Jehova időtlen.
Minket annyira meghatároz az idő, hogy el sem tudjuk képzelni ezt az isteni örökkévalóságot. Az örökkévalóság azt jelenti, hogy nem tudunk arról beszélni, „mikor” tesz Isten valamit (ahogy a kérdező mégis teszi), mert a „mikor” csak az időben létezik. Nem mondhatjuk azt, hogy az örökkévalóságban Isten egyik munkája megelőzi a másikat, mert ez is csak az időbeli dolgokra jellemző. Isten minden végzése öröktől fogva Előtte van, és változás nélkül való.
Az (a) előretudás, (b) kiválasztás és (c) eleve elrendelés Istennek ugyanazon végzésére vonatkoznak, de erre más-más szemszögből tekintenek.
(a) Isten előretudása annak öröktől fogva való tudása, hogy Jézus Krisztusban és az egyház üdvösségén keresztül meg akarja Magát dicsőíteni. A Krisztusban való üdvösség előretudása magában foglalja Isten öröktől fogva való tudását Krisztus keresztjéről és az üdvösség eszközeiről (Cselekedetek 2:23, 4:27-28).
Sosem szabad azonban elfelednünk, hogy Isten tudása teljesen más, mint a mi tudásunk. Tudom azt, hogy egyszer állt egy fekete diófa az udvaromban, de csak azután tudtam róla, miután az már ott állt. Isten azelőtt is ismerte a fekete diófát, mielőtt az létezett volna.
Mivel Isten tanácsa az élő Isten élő akarata, az Ő fekete diófáról való tudása volt a fa létének oka. Így van ez minden más dologgal is.
Isten mindentudó, de nem azért, mert meg tudja mondani a jövőt, hanem mert örökkévaló tanácsából Ő határoz meg mindent, ami az időben történik.
(b) A kiválasztás Isten ugyanezen tanácsára vonatkozik, miszerint Krisztusban megmenti az Ő népét. Ezzel a szóval arra a tényre helyezzük a hangsúlyt, hogy teljes pontossággal és határozottsággal kiválasztja azokat, akiket meg akar menteni.
(c) Az Írásokban az eleve elrendelés is Isten örökkévaló akaratára vonatkozik, hogy megmentse népét, de Isten tanácsára annak szándéka és célja felől tekint. Ez a cél nem más, mint hogy az Ő választottaival örökkévaló közösségben legyen Jézus Krisztusban. Az eleve elrendelés mindazt magában foglalja, amit Isten e cél érdekében meghatározott.
(2) Most térjünk rá az ember szabad akaratára. Azzal a kérdéssel szembesülünk: Képes-e a bukott ember természetétől fogva választani jó és gonosz cselekvése között? Most nem a bűneset előtti Ádámról beszélek. Nem is arról, hogy választhat-e a mai ember, hogy elküldjön egy levelet vagy ne, hogy sültet egyen vacsorára vagy hamburgert, hogy Fordot vagy Mercedest vásároljon-e. A kérdés az, amit már ezerszer megkérdeztek: Van-e a teljesen romlott emberben morális képesség, hogy azt cselekedje, ami Istennek tetszik, és amit Ő elfogad? Vagy, ahogy manapság sokan mondják, van-e a bűnös emberben lelki képesség az evangéliumban neki felkínált üdvösségnek? Saját választása határozza-e meg az ember üdvösségét?
Ez a kérdés nagyon régi. Már Augustinus idejében (354-430) szembe kellett vele nézni. Akkoriban a pelagiánusok és a szemipelagiánusok azt tanították, hogy az embernek szabad akarata van, és Isten csak azokat menti meg, akik (állítólagos) szabad akaratukból kifolyólag meg akarnak menekülni. Augustinus kifejezetten tagadta ezt. A római katolikus egyház kifejezetten tanította, és megölte azokat, akik tagadták. A reformátorok kivétel nélkül elvetették a szabad akaratot, és így tettek a református és presbiteriánus egyházak is szerte Európában. Az arminiánusok a szabad akaratot tanították, a Dordti zsinaton az európai református egyházak nevében elvetették. Ugyanez a helyzet ma is: vannak, akik tanítják a szabad akaratot, míg mások tagadják, és helyesen ragaszkodnak ahhoz, hogy a teljes romlottság teljes, és nem részleges romlottság (Róma 3:9-20).
Akik tanítják a szabad akaratot, be kell ismerjék, hogy ezen a ponton tanbelileg megegyeznek a római katolikus egyházzal. Annyira fontos volt ez a kérdés, hogy a nagy reformátorként számontartott Luther Márton írt egy könyvet a római katolicizmus humanista képviselője, Erasmus ellen, A szolgai akarat (1525). Luther megértette e kérdés nagy horderejét. Erasmusra adott válaszában elismerte, hogy ellenfele a legfontosabb és legdöntőbb témával foglalkozik, ami elválasztja a reformátorokat Rómától. Luther szerint amennyiben Erasmusnak van igaza, semmi értelme nem volt az egyház reformálásának és a Rómától való elszakadásnak.
Valóban igaza van a kérdezőnek, hogy itt több kulcsfontosságú probléma is előkerül. Néhány a legfontosabbak közül: meghalt-e Krisztus minden egyes emberért, vagy csak választottaiért (János 10:11); szeret-e Isten minden egyes embert, vagy csak választottait (Róma 9:13); kegyelmet ad-e Isten minden egyes embernek, vagy csak választottainak (II Timóteus 1:9); üdvözíteni akar-e Isten minden egyes embert, vagy csak választott népe üdvösségét akarja (Máté 11:25-27); képes-e minden ember az üdvösség elfogadására, vagy az istentelen ember mindig elutasítja az evangéliumot, kivéve ha Isten maga üdvözíti őt (János 6:65).
A kérdés rendkívül fontos, ugyanis különbséget tesz az orthodox, hithű keresztyének és az eretnek teológusok között, akik Krisztus földi egyháza folyamán kívül állnak. Senki ne kicsinyelje le ezt a témát!
Az egyetlen lehetséges válasz az, hogy Krisztus egyháza pünkösdtől napjainkig, akár Pál levelei (Galátzia, Róma), akár az egyház nagyszerű hitvallásai, akár a legnagyobb teológusok ehhez az állásponthoz ragaszkodtak: az ember bukása teljes romlottságot vont maga után, ami azt jelenti, hogy mindenestül képtelen arra, hogy bármi jót tegyen, és csak gonosz cselekvésére képes. Ez az ember akaratára is vonatkozik: a bukott ember akarata teljességgel képtelen bármit tenni, ami tetszene Istennek, képtelen hozzájárulni az ember üdvösségéhez akár 0,001%-kal; semmit nem tud tenni, csak gyűlölni Istent (Róma 1:30).
Nemrég fejeztem be egy részletes tanulmányt az egyház tanításáról ebben a kérdésben. Nem tudom itt részletesen kifejteni az eredményeket, de az eredmény egyértelmű: számtalan eretnek bukkant fel, aki tagadta az akarat szolgaságát, de az igaz egyház következetesen és fenntartás nélkül elítélte az ilyen tévedéseket, ragaszkodván a Mindenható Isten szuverenitásához a bűnösök üdvösségét illetően. Elég elolvasni a hitvallásokat, hogy lássuk, hogy az egyház mindig azt tanította, hogy az ember teljesen romlott; Krisztus csak választott népéért halt meg, akiket az Atya Neki adott; Isten szereti a népét, de gyűlöli az istenteleneket; Isten üdvözít egy öröktől fogva választott népet, és kegyelmét kiárasztja rájuk és csak rájuk; ez a kegyelem ellenállhatatlan; akik pedig Istentől választattak, üdvözülnek, és mindannyian a Szentháromság Isten szövetségének közösségében fognak élni örökkön örökké (Zsoltárok 11:5-7; János 6:39-40; 10:27-29; Róma 8:30-39; Efézus 1:3-14).
A kérdésben a IV Mózes 21-ből felvetett szakasszal következő számunkban fogok írni, de hadd álljon itt még néhány megjegyzés ezzel kapcsolatban.
Nem arra kell választ adni, mit szeretnénk, vagy mit gondolunk, hogy történjen. A kérdés, amit mindnyájan meg kell válaszoljunk, ami elől nincs kibúvó, végső soron nem más, mint ez: a római katolikus egyházzal akarsz-e tartani ebben a kulcsfontosságú kérdésben? Csatlakozni akarsz-e az egyházi világ hatalmas többségének harsány hangzavarához, akik azt gondolják, jobban tudják Istennél, mit kellene tennie? Olyan Istent akarsz, aki az ember akaratára vár, hogy eldöntse, üdvözülni akar-e vagy sem? Olyan Krisztust akarsz, akinek halála olyannnyira hatástalan, hogy nem tudja megmenteni azokat, akikért meghalt? Örökké tördelnie-e kell Krisztusnak kezeit a kétségbeeséstől, hogy oly sokan jutnak a pokolba azok közül, akiket szeretett és meg akart menteni?
Nem akarok ilyen Istent, sem ilyen Krisztust! Semmilyen jót nem tehet velem! Ha e dicsőséges munkának csak egy jottája is az én részem, el fogok veszni! Tudom! Olyan bizonyossággal tudom ezt, hogy örvendezek, amikor Pál csodálatos dicshimnuszát énekelhetem: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem. Nem törlöm el az Isten kegyelmét; mert ha a törvény által van az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt meg” (Galátzia 2:20-21).
A szuverén Isten kezében a király szíve „olyan, mint a vizeknek folyásai,… valahová akarja, oda hajtja azt!” (Példabeszédek 21:1). Rajta kívül bármilyen más isten bálvány, emberi találmány. Az ilyen isten kicsi, tehetetlen, és az embert az Istennel egy szintre emeli. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.