2018. február • XVI. kötet 22. szám
Az egyház kiszorítása
A 21. századi protestantizmus többnyire olyan szörnyű betegségekben szenved, mint a biblikus és református ekkleziológia nagymértékű mellőzése, az egyházról szóló téves és hamis tanítások, és Krisztus menyasszonyának és testének súlyos lebecslése. Az egyházról alkotott hibás és megvető nézetekhez vezető, ezeket erősítő tényezők között szerepel az, hogy félreértések hatnak át más területeket, intézményeket, köröket is, mint a munka, az egyén, a család és az állam köre. Most ezekkel fogunk foglalkozni.
Először, sokak számára az egyházat gyakorlatilag kiszorítja a munka (a munkavállalás köre). Sokan munkamániások, rengeteget túlóráznak, vagy gyakran üzleti úton vannak, és az egyház csak életük apró szeletében jelenik meg. Többen úgy költöznek el, vagy úgy mennek egyetemre, hogy alig vagy egyáltalán nem gondolnak arra, hogy van-e arrafelé egy hívő gyülekezet, ami az igaz egyház három jelét hordozza (Belga Hitvallás 29). Másokat teljesen áthat a „pénz szerelme”, ami minden rossznak a gyökere (I Tim 6:10). Ezért az egyházat is elhanyagolják, melynek Krisztus a feje. Sok gyakorló hívő megtöri a negyedik parancsolatot, amikor olyan munkát végeznek, amely nem szükséges és nem könyörületből van. Így bűnt vonnak magukra Isten előtt, és megvonják saját maguktól a kegyelem eszközeit és a más hívőkkel való oly fontos közösséget az intézményes egyházban.
Másodszor, ott a bibliátlan individualizmus problémája (az „én” köre). Minden rólam szól, az én szükségeimről, és így arról, hogy mit tehet az egyház értem. Alig van szó a többi szentről, az ő szükségeikről, és arról, hogy én mit tehetek értük. Alig gondolok az egyházra, annak fejére, az Úr Jézus Krisztusra, csak önmagamra!
Ezzel szemben az Apostoli Hitvallás a „szentek közösségéről” szól. Ezt a Heidelbergi Káté így magyarázza: „Először, hogy minden egyes hivő, mint tag, az Úr Jézus Krisztusnak, minden Ő javainak és ajándékainak osztályrészese, továbbá, hogy ki-ki kötelességének ismerje, hogy Istentől nyert ajándékait készséggel és örömmel a többi tag javára és üdvösségére fordítsa” (55. felelet).
Az önző emberek tipikusan nem szeretik, ha van fölöttük egy felsőbbség (még ha azzal helyesen élnek is), vagy egyáltalán bárki (még ha azok az emberek Jézus Krisztusban nekik szolgálnak is), vagy ha valaki megmondja nekik, mit tegyenek (még ha igaz és alázatos módon is), vagy ha felelősnek tartják őket (még ha az Úr és egyháza felé is).
Ez az individualista hozzáállás nagyon nehézzé teszi az egyház bibliai igazságának megértését, gyakorlását és megélését. Az ilyen emberek küzdenek azzal, hogy alávessék magukat a biblikus egyháztannak, szeressék azt, örvendezzek benne. Rugódoznak az ellen, hogy egy test részévé legyenek, és a Jó Pásztor alpásztorai alá kerüljenek. Amikor így tesznek, ezek az emberek sajnos másokat és különösen magukat is megkárosítják.
Harmadszor, sok embernek rossz elképzelése van a házasságról és az otthonról (a család köre). Képzeljünk el egy férjet, aki basáskodik felesége fölött, és zsarnokoskodik háznépén. Mindenről tudnia kell és mindent jóvá kell hagynia, ami családjában történik. Akik saját családjuk körében visszaélnek a tekintélyükkel, azok nagyon nehéznek fogják találni azt, hogy engedelmeskedjenek és bölcsen viselkedjenek „az Isten házában, mely az élő Istennek egyháza, az igazságnak oszlopa és erőssége” (I Tim 3:15). Ha egy ilyen embernek nincs munkahelye, nincs felettese, akinek engedelmeskedne vagy alárendelné magát, még nehezebb lesz a helyzete, mert nem szokott hozzá, hogy valaki fölötte legyen.
Vannak olyan feleségek, akik számára minden férjükről vagy gyermekeikről szól. Az otthon, a család az, ami igazán fontos. Amíg minden rendben van, kit érdekel Krisztus teste? Az egyház szükségtelen, vagy legjobb esetben is mellékes, sosem központi!
Az ilyen férjek és feleségek (és gyermekeik) számára minden róluk és családjukról szól. Az egyház bibliai helyét és jelentőségét nem tudják helyesen megérteni és szeretni.
Az igazság azonban az, hogy itt semmilyen konfliktust nem kellene látni: én az egyházzal szemben, családom az egyházzal szemben. A helyes kapcsolat a kölcsönösség. Hívő férjek, feleségek, apák, anyák, gyermekek, egyének segítik az egyházat, amelyre szükségük van. Az egyház pedig segíti a keresztyén férjeket, feleségeket, apákat, anyákat, gyermekeket, egyéneket, akikre szüksége van.
Negyedszer, ott van az állam istenítése (a világi kormányzat köre). A 21. században sok állam, különösen Nyugaton úgy viselkedik, mintha Isten lenne, és sokan úgy is tekintenek rá, mint valami istenségre. A hívő keresztyéneknek óvatosnak kell lenniük, hogy szívük és elméjük ne világiasodjon el.
A jóléti állam megígéri, hogy adóink által biztosít minket a bölcsőtől a koporsóig, már ha valaki eljut a bölcsőig, és nem ölik meg kegyetlenül az anyaméhben. Kinek lenne hát szüksége Isten gondviselésére és az egyház diakóniájára?
A politikailag korrekt állam isteni előjogokat tulajdonít magának, amikor újradefiniálja azt, hogy ki egy személy (hogy megölhesse a meg nem született gyermekeket), mi a házasság (hogy előmozdítsa a homoszexualitást) és mi a nem (hogy támogassa a transzgenderizmust). Mindezek szemben állnak Isten Igéjével (Zsolt 139:13-16; Mt 19:4-6; Rm 1:26-27), amit Jézus Krisztus igaz egyházai hirdetnek.
A moralizáló állam újradefiniálja a szeretetet, mint a bűn, különösen a szexuális bűn elfogadását, majd jóváhagyását, sőt, ünneplését. Ezután újradefiniálja Istent, mint a baloldali szeretet nyálas, erkölcstelen istenét. Kinek van ezek után szüksége a szeretet igazi Istenére, Isten Jézus Krisztus keresztjében tanúsított szeretetére, és a tízparancsolatra, az Isten és a felebarát iránti szeretet summájára, amit Krisztus egyháza hirdet?
Az állam istenítését és abszolutizálását jól tükrözi ez a majdnem mindenütt jelenlévő kifejezés: „a kormány”, mintha a világi kormány lenne az egyetlen létező uralom. Mi a helyzet Isten szuverén és mindent felölelő uralkodásával, vagy egy cég, egy család vagy az egyház vezetőségével? Elég nagy baj, hogy az állam jogtalanul beavatkozik a család, az egyház, a munka stb. Isten által adott köreibe. Egy keresztyén ember nem engedheti, hogy az ilyen visszaélések magukkal ragadják gondolkodását!
Ahol ez a lélekölő, szekularizált, „államista” nézet magával ragadja a gyakorló keresztyének szívét és elméjét, nem fognak sokat adni az egyház szükségeire, tisztségeire, hatalmára, munkájára stb. A hatalmas, politikailag korrekt állam nem homályosíthatja el a hívő értelmét és szeretetét, ami Isten dicsőséges egyháza, Krisztus menyasszonya felé irányul, akiért engesztelő vérét ontotta, és akit Igéje által megszentel és megtisztít (Ef 5:25-27)! Rev. Stewart
Krisztus törvénye (2)
Folytatjuk válaszunkat olvasónk kérdésére: „Szeretném megkérdezni, mit gondol Krisztus törvényéről (I Kor 9:20-21). Pontosan mi Krisztus törvénye, és ez miben különbözik az ószövetségi tízparancsolattól, ha van különbség?”
Isten csak azért tudja szívünkbe írni törvényét (Jer 31:33), mert az Úr csodálatos áldozatot mutatott be értünk a kereszten. Hadd fogalmazzam úgy, hogy Krisztus szenvedéseinek legnagyobb mélysége az volt, amikor végső kínjában így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27:46). Az elhagyatottság szörnyű kiáltása volt: „Miért?” De még ekkor is így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem!” Még ebben a szörnyű pillanatban is ezt mondta Krisztus: „Bár nem ismerek mást, csak a tiszta ítéletet, mégis szeretlek, ó, én Istenem!” Másként szólva, megtartotta Isten törvényét. Nemcsak szolgálata éveiben, hanem akkor is, amikor pokolbeli kínokat szenvedett. Ez tökéletes engedelmesség volt. Kiérdemelte számunkra. Ezért van most a törvény szívünkbe írva. Krisztus megtette, amit nem tudtunk megtenni: megtartotta Isten törvényét. Ez volt a mottója: „Ímé itt vagyok, hogy cselekedjem a te akaratodat” (Zsid 10:9).
Heidelbergi Káténk arról beszél, hogy jót „kell” cselekednünk (86. kérdés). Ez a „kell” megváltásunkból származik. Megtudjuk, hogy azért kell jót cselekednünk, mert Krisztus megváltott minket. Az evangéliumból megértjük, hogy cselekedhetünk jót, és ez a jó cselekvésére ösztönöz minket. Az Ige arról beszél, hogy jót fogunk cselekedni. Isten munkájában ez a három együtt jár: cselekednünk kell, cselekedhetjük és cselekedni fogjuk a jót. A megtört bűnös olyan boldog, amikor hallja, hogy egyedül hit által, cselekedetek nélkül igazul meg, hogy Isten iránti hálájából az Ő kegyelmének hatalma által jót fog cselekedni.
Jó cselekedeteinket mindig Isten munkálja bennünk. Pál a Filippi 2:12-13-ban arra buzdít, hogy munkálkodjunk üdvösségünkön. Azért int minket erre az apostol, mert Isten teljes mértékben lehetővé tette ezt. Ahogyan az Ige mondja, nemcsak hajlandóvá tesz minket rá, hanem ki is munkálja bennünk azt a cselekedetet, amire elhív minket.
Az Efézus 2:10 is nagyon világos. Pál leírta, hogy az üdvösség teljes mértékben Isten munkája, és egyáltalán nem a mienk. Kegyelemből, hit által van üdvösségünk; és sem a kegyelem, sem a hit nem tőlünk van, hanem Isten ajándéka (8). Pál azt is elmondja, hogyan tudunk jót cselekedni, amikor kegyelemből, hit által, cselekedetek nélkül megtartattunk. Isten „alkotása” vagyunk (10). A szó Isten műalkotását jelenti, mint egy nagy művész alkotását a festővásznon. Isten alkotásai vagyunk, mert Annak a képességeit és dicsőségét mutatjuk meg, aki bűnösökből szentté tett minket.
De mi a helyzet jó cselekedeteinkkel? Ami azt illeti, Isten úgy alkotott minket, hogy tudjunk jót cselekedni: „az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre” (10). Ezeket a jó cselekedeteket egytől egyig Isten rendelte el számunkra örök tanácsából: „jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten” (10). Isten határozta meg és Krisztus szerezte meg ezeket egytől egyig, a kereszten. Hozzátartoznak megváltásunkhoz. Jó cselekedeteink Isten ajándékai Krisztus által. Csodák csodája, Isten úgy határozta, hogy azokban járjunk! Mindez Istentől van!
Az a vád, hogy ez a tanítás robottá teszi az embert. Hogyan lehet egy cselekedet a mienk és Istené is? Vajon nem látják a szuverén kegyelem ellenségei, hogy Isten mindenható? Csodálatos dolgokat cselekszik! A Dordti Kánonok Istennek ezt a munkáját titokzatosnak, kibeszélhetetlennek, értelmünkön felül valónak nevezi (III/IV:12). Mi, gyenge és jelentéktelen teremtmények, nem érthetjük meg teljesen Isten munkáit. Meg tudjuk magyarázni, hogyan formáltatik a magzat az anyaméhben? Hogyan születik meg és foglalja el helyét felnőttként Isten világában?
Isten azonban valamit kijelentett számunkra. Jó cselekedeteink határozottan a mi jó cselekedeteink. Olyannyira, hogy cselekedeteink szerint ítéltetünk meg, és a kegyelemből származó jó cselekedeteink még jutalmat is nyernek. Hogyan lehetséges ez?
Amikor Isten újjászületésünkkor megkezdi bennünk az üdvösség munkáját, a hit ajándékát adja nekünk. Ez a hit a Heidelbergi Káté 7. úrnapjának tanítása szerint olyan élő kötelék, amely a feltámadott és megdicsőült Krisztussal egyesít bennünket, úgy, hogy az Ő mennyei, feltámadott élete a mienk lesz. Ezt a hitet Isten az evangélium hirdetése által teszi bennünk tudatossá. Két dologra tesz minket képessé a hit. Először, mindent, amit Isten az Ő Igéjében kijelent, igaznak fogunk elfogadni. Másodszor, üdvösségünkkel kapcsolatban minden bizalmunkat és reménységünket egyedül Krisztusba vetjük. A hit képessé tesz arra, hogy Belé kapaszkodjunk, egyedül Benne keressük üdvösségünket, és minden szomorúságunkban Hozzá meneküljünk. Nélküle semmink sincs, Vele mindenünk megvan. Így tudunk jót is cselekedni, mert Isten bennünk munkálkodik Jézus Krisztus és a Belé vetett hit által.
Heidelbergi Káténk azzal a kérdéssel kezdődik, amelyre adott felelet nélkül nem tudok élni: „Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” A válasz olyan egyszerű, olyan nyílt, olyan gyermeki, olyan mindent felölelő: „Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki vérével megváltott!” Ez minden, egy gyermek számára is világos. Nincs szükségem ennél többre!
A legjobb képet az oltás adja a kertész munkájából. Ha egy McIntosh almafa ágát levágjuk a fáról, hamarosan meghal, mert életét a fából nyeri. Ha beoltjuk egy Gála almafába, élni fog, mert beoltatik egy fába, amelyből életet nyer. Bár egy Gála almafába oltották be, és abból nyeri az életét, mégis McIntosh almát fog teremni.
Mi is beoltattunk Krisztusba, és gyümölcsöt termünk. Ez a saját gyümölcsünk, nem másé, de az egész élet, ami jó cselekedeteket terem bennünk, Krisztus élete. Az üdvösség egyedül Istenben van, mert Ő az, akinek jár minden dicsőség, most és mindörökké. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.