2019. január • XVII. kötet szám
Az Úr napja Zakariásnál (3)
A Zakariás 14 három verse kifejezetten arról szól, amikor Isten vissza fog térni a mostani kor végén: „Ímé, eljön az Úrnak napja” (1); „Mert eljön az Úr” (3); és „eljő az Úr, az én Istenem, és minden szent vele” (5). Összefoglalva, Jehova eljön a mennyből (3), így a levegőben „eljő az Úr, az én Istenem” (5; vö. 1 Thessz 4:17) azzal a következménnyel, hogy ez a nap, mely a legjobb nap lesz, eljön a Felségeshez, az Ő dicsőségére (Zak 14:1)!
Figyeljük meg az 5. versben található egyes szám első személyű névmást: „eljő az Úr, az én Istenem”. Itt elsősorban Zakariás szólal meg, de minden hívő így szól Jézusba vetett valódi reménységgel: „eljő az Úr, az én Istenem” (5). Ez a mi Krisztusról szóló hitvallásunk: Ő Jehova Isten. A hívő ember nemcsak megvallja Jézus istenségét, hanem azt is kimondja, hogy Ő személyesen az „én Istenem” is: „Szövetségi közösségem van Vele, mint aki Krisztusban kiválasztattam, Benne megváltattam, és élő hit által Vele eggyé lettem.”
Amikor a feltámadott Jézus Tamás előtt állt, a tanítvány így szólt: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20:28). Ha Krisztus visszajövetelére gondolunk, mindannyian ezt mondjuk: „eljő az Úr, az én Istenem” (Zak 14:5). Eljön az Ő egyházáért és személyesen értem is, ha az „Úrnak napján” még a földön élek (1).
Ez a mi vigasztalásunk. Komoly vigasztalás ez azoknak a szenteknek is, akiknek ezekről beszélünk. „Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel” (1 Thessz 4:17-18).
A Zakariás 14:5-ben van egy fontos toldalék is: „eljő az Úr, az én Istenem, és minden szent vele”. A „szentek”, azaz a megszenteltek a választott angyalok, és/vagy a megdicsőült hívők (1 Thessz 4:14). Ez a mi dicsőségünk: Krisztussal leszünk, mint az Ő kísérői, akik körülveszik Őt ama dicsőséges napon. Ez megint az Úr Jézus dicsőségét nagyobbítja, mert tökéletessé tett népével és az angyalok kíséretében jön.
Isten Jézus Krisztusban való eljövetele a Biblia „szent háborújának” tetőpontja: „Mert eljön az Úr, és harczol azok ellen a népek ellen, a mint harczolt vala ama napon, a harcznak napján” (Zak 14:3).
Izráel szent háborújáról a Bibliában leghosszabban az 5 Mózes 20-ban olvashatunk. Az alapvető parancs ez: „ne félj”! „A ti szívetek meg ne lágyuljon, ne féljetek, és meg ne rettenjetek, se meg ne rémüljetek előttök” (3)! Miért? „Mert az Úr, a ti Istenetek veletek megy, hogy harczoljon érettetek a ti ellenségeitekkel, hogy megtartson titeket” (4). A Szentírás sok helyen ír a szent háború megjelenéséről. Ezek közül néhány: a vörös-tengeri átkelés (2 Móz 14-15); az amálekitákkal való csata (2 Móz 17:8-16); Kánaán elfoglalása Józsué könyvében; a bírák harcai; harcok Sámuel és Dávid idejében stb.
Az Úr Jézus Krisztus második eljövetele a szent háború csúcspontja lesz, a minden háborúnak véget vető háború. Egyrészt azért lesz ez így, mert Krisztus nemcsak az egyiptomiak vagy a filiszteusok ellen fog harcolni, hanem az istentelenek egész világa ellen. Másrészt pedig erre a csatára a világ végén kerül sor: „Mert eljön az Úr, és harczol azok ellen a népek ellen, a mint harczolt vala ama napon, a harcznak napján” (Zak 14:3).
A Zakariás 14:12-15 szemléletesen leírja, miként fogja Isten elpusztítani az antikrisztusi erőket, amikor Krisztus másodszor eljön. A 12. vers az istentelen embereket érő csapásról ír: „ez lesz a csapás, a melylyel megcsapkod az Úr minden népet, a melyek Jeruzsálem ellen gyülekeznek: Megsenyved a húsok [melyben az egyházat támadták] és pedig a míg lábaikon állnak, szemeik [melyekkel gyűlölködve néztek Isten népére] is megsenyvednek gödreikben, nyelvök [amellyel a szenteket rágalmazták] is megsenyved szájokban. Ez végső soron a pokol szörnyű pusztulása (Ézs 66:24; Mk 9:44, 46, 48).
Az istentelenek pusztulását, mely az Úr napján lesz, a Biblia úgy mutatja be, mint egy polgárháborút: „azon a napon lesz, hogy az Úr nagy háborúságot támaszt közöttök, úgy, hogy kiki a maga társának kezét ragadja meg, és a maga társának keze ellen emeli fel kezét” (Zak 14:13). Isten szent háborúja más alkalmakkor is az ellenség sorain belül kialakuló küzdelemben nyilvánul meg (pl. Bír 7; 1 Sám 14; 2 Krón 20).
A Zakariás 14 úgy ábrázolja az egyházat, mint aki csatlakozik a szent hadviseléshez: „Sőt még Júda is harczolni fog Jeruzsálem ellen, és összegyűjtetik a köröskörül lakó népek minden gazdagsága: arany, ezüst és igen sok ruha” (14). Győzedelmeskedni fogunk, és mi visszük el a zsákmányt!
A csapás nemcsak az embereket éri (12), hanem az állatokat is: „És éppen olyan csapás lesz a lovakon, öszvéreken, tevéken, szamarakon és mindenféle barmokon, a melyek e táborban lesznek, a milyen ez a csapás” (15).
A Szentírás sok más helyen is ír arról a szent háborúról, amelyet Isten a világ végén az istentelenek ellen harcol. Az Ezékiel 38 egy földrengést ír le (19), melynek következtében Jehova jelenlétében még a tenger halai és az ég madarai is megremegnek (20). A Zakariás 14-hez hasonlóan az Ezékiel 38 is ír az Isten ellenségei között kialakuló harcról: „előhívom ellene minden hegyem felől a fegyvert, ezt mondja az Úr Isten; egyiknek fegyvere a másik ellen lészen” (21). Ezután hat további isteni ítéletet említ: „törvénykezem vele [1] döghalállal és [2] vérrel; és [3] ömlő záporesőt, [4] jégeső köveit, [5] tüzet és [6] kénkövet, mint esőt bocsátok reá és seregére s a sok népre, a mely vele lesz” (22).
A Jelenések 19:11-21 Krisztust egy nagy fehér harci lovon ábrázolja seregei között, akik szintén fehér lovakon követik Őt. A madarak legyőzött ellenségeinek holttestéből esznek. A fenevadat és a hamis prófétát pedig elfogják és a tűznek tavába vetik.
Amikor körülveszik a „szentek táborát”, Istentől tűz száll alá, és megemészti az istenteleneket (Jel 20:9). Krisztus „szájának” lehelete és „az ő megjelenésének feltűnése” pedig megemészti a bűn emberét, a veszedelemnek fiát (2 Thessz 2:8).
A Jézus Krisztus második eljövetelekor tetőző szent háború alapja a kereszt nagy csatája. Ott Megváltónk legyőzte a halált, a Sátánt és a világot, mert elhordozta hamisságunk büntetését. Már csak az ellenség maradványainak felszámolása van hátra, az istentelenek végső pusztulása, akik pedig azt gondolták, hogy ők győznek! Rev. Stewart
Poligámia az Ószövetségben
Egy olvasónk ezt írta: „Az 1 Korinthus 6:9-10 szerint »se paráznák«, »se házasságtörők« »nem örökölhetik Istennek országát«. Izráelben olyanok, mint Salamon király (1000 feleséggel és ágyassal), vagy az Ezsdrás 10-ben feljegyzett, visszatért száműzöttek (feltételezve, hogy újraházasodtak) bizonyosan vétkesek voltak ezekben a bűnökben. Így ki lettek zárva a mennyből? Isten bizonyára nem enged a törvény mércéjéből?!”
Az ószövetségi időkben sok olyan emberről olvasunk, akinek több felesége vagy ágyasai voltak. Sőt, a legkiválóbb szentek közül is sokan több feleséget vettek, vagy ágyasokat tartottak. Csak néhányat említek: Ábrahám, Jákób, Dávid, Salamon és mások. A királyok közül soknak azért volt több felesége, mert azokban az időkben az uralkodók háremükkel mutatták meg nagyságukat. Júda még szexuális kapcsolatot is létesített egy asszonnyal, akit paráznának hitt. Támár Júdától született fia házasságon kívül született ugyan, mégis a Megváltónkhoz vezető nemzedékek egyik őse volt.
Sajnos a paráznaság is megjelent Izráel férfiai között. Amikor Júda elkövette ezt a vétket, úgy látszik, senki nem törődött vele túl sokat (1 Móz 38), jóllehet amikor a khivveus Sekhem megszeplősítette Dínát, Lévi és Simeon megharagudott (1 Móz 34). Júda bűnbánatára azonban van bizonyságunk (38:26; vö. 44:18-34).
A fogságból visszatértek esete, akik idegen feleségeket vettek maguknak, ettől kicsit különbözik (Ezsdr 10). Elküldték feleségeiket és a tőlük született gyermekeket. Ezt valószínűleg az 5 Mózes 24:1-4 törvénye szerint tették.
Azonban az 5 Mózes 24 rendelete is sok komoly nézeteltérés és vita forrása volt. Erre a bibliai szakaszra sokszor úgy hivatkoznak, mint ami az újszövetségi napokra nézve támogatja az elkülönülés vagy válás utáni újraházasodást. Érdemes megjegyeznünk azonban, hogy az újszövetségi Szentírás kifejezetten megtiltja az első házasság megszakadását követő újraházasodást, amíg a házastárs életben van (Mk 10:11-12; Lk 16:18; Rm 7:2-3; 1 Kor 7:39).
Igaz, ahogyan a kérdező is megjegyzi, hogy Isten soha nem enged törvénye követelményéből. Ugyanakkor az is igaz, hogy Isten egy bűn súlyosságát a körülményekkel kapcsolatban határozza meg. Maga Jézus emlékeztet minket arra, hogy aki ismerte Ura akaratát, és nem engedelmeskedett annak, sok ütésre lesz méltóvá, míg a tudatlanság jelentős enyhítő tényező (Lk 12:47-48). Ebben van a probléma megoldása is.
Nem lehet megkérdőjelezni, hogy Isten az Ó- és az Újszövetség idején is megbüntette a házasságtörés és a paráznaság bűnét. A Káin vonalából származó Lámekhnek két felesége volt. Megölt egy embert, és alávaló tettével dicsekedett feleségeinek. Egyáltalán nem törődött az Isten törvényének való engedelmességgel (1 Móz 4:19-24).
Ábrahámnak Sára volt a felesége, és Hágárt ágyasának fogadta. Miután Hágár terhes lett, Ábrahám látta, hogy másként nézett Sárára (16:4). Végül el kellett küldenie Ismáelt, mert Ismáel gúnyolta Izsákot, és így vétkezett. Jákób feleségül vette Leát és Rákhelt, és még két ágyast is tartott. Nem tapasztalt mást, csak féltékenykedést Rákhel részéről, és viszálykodást a két testvér között. Elkána felesége volt Peninna és Anna. El kellett hordoznia azt a fájdalmat, hogy látta Peninnát, amint gúnyolta Annát. Salamonnak sok felesége volt, de bálványozásra vitték őt. Isten nem hagyta a bűnt büntetlenül!
Az Ószövetség idején azonban kevésbé volt súlyos ez a bűn, mint az újban.
Ennek jó oka van. A házasság a mennyei valóság képe. A valóság Jézus Krisztus és egyházának valódi és lelki házassága (Ef 5:32-33). Az Úr és menyasszonya közti mennyei, lelki házasságot az Ószövetségben csak homályosan lehetett látni. Isten sokszor nevezi Izráelt feleségének, különösen a prófétáknál. Ez már homályosan meghatározta a házasság és a valódi, mennyei házasság kapcsolatát. A mennyei házasságról a földi házasságok által kirajzolt kép azonban még nem volt túl tiszta. A kép elmosódott, rossz minőségű volt.
Azonban bűn volt, ha a házasság képét eltorzították azzal, hogy sok feleséget vettek maguknak. Akik így tettek, azokat baj és gyász érte otthonukban.
Azt gondolom, hogy a következő illusztrációt használhatjuk. Ha lenne egy képed valamely szerettedről, akkor bárki, aki ezt a képet eltépi vagy egy tollal összefirkálja, súlyosan megbántana, és megharagudnál rá.
Viszont ha ez a kép egy élő szerettedet ábrázolná, és valaki megölné azt az embert, akkor sokkal nagyobb lenne vétke.
Ugyanez a helyzet a házassággal is. Házasságaink a Krisztus és egyháza közti házasságot ábrázolják. A Krisztus és egyháza közti házasság egy olyan valóság, amely már beteljesült azokban, akik hisznek Krisztusban, és akik igaz és élő hit által az Ő testébe oltattak. Két, egymással házasságban élő szent Krisztussal is házasságban van. A Krisztus és egyháza közti házasság valósága nagyon is valóságosan jelen van házasságainkban.
Ha törvénytelen válás vagy válást követő újraházasodás által megszentségtelenítjük a házasságunkat, az olyan félelmetes bűn, amely tönkreteszi a valóság képét. A szent házasságban egyesült férfi és nő nem szakíthatja szét az őket eggyé tevő köteléket, egyszerűen azért, mert a Krisztust az Ő népével összekötő kötelék nem szakítható szét.
A házasság nagyszerű ajándék. A szeretetben való egység, amely Krisztusnak az Ő menyasszonya iránti szeretetében gyökerezik. A házasság azért ez a szent kötelék, mert Isten ezen a módon juttatja életre választott gyermekeit az Ő egyházában (Mal 2:15). Tiszteletre méltó és gyönyörű. Sőt, ez olyan intézmény, amelyet Isten a Paradicsomban alkotott. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.