„Hallgassatok reám, kik az igazságot követitek, kik az Urat keresitek; tekintsetek a kőszálra, a melyből kivágattattatok, és a kútfő nyílására, a melyből kiásattatok! Tekintsetek Ábrahámra, atyátokra, és Sárára, a ki titeket szűlt, hogy egymagát hívtam el őt, és megáldám és megszaporítám őt. Mert megvígasztalja az Úr Siont, megvígasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vígasság találtatik abban, hálaadás és dicséret szava!” (Ésa 51:1-3). Ez Isten Igéje, amit éppen a Kegyelmi Szövetségben tanulmányozunk.
Az Ésaiás 51:1-3 címzettjeire vonatkozik az a leírás, hogy az igazságot követik, amint azt előző számunkban részleteztük, de az is, hogy keresik az Urat (1). Kizárólag az Urat keresik, nem pedig bálványokat. Hit által, a Messiásban keresik az Urat. Igéjében, imádságban és egyházában keresik az Urat. Teljes szívükből, folytonosan, őszintén és komolyan keresik az Urat. Minden üdvösségüket és békességüket egyedül az Úrban keresik.
Így szól az Úr ezekhez az emberekhez: „Hallgassatok reám, kik az igazságot követitek, kik az Urat keresitek” (1). Jehova ezzel azt mondja: „Figyeljetek reám, mert egyedül ti vagytok azok, akiket elszomorít az egyház pusztulása és kicsinysége, és egyedül ti fogtok megvigasztalódni az által, amit Igémben mondok nektek. Az istentelenek, akiknek nincs hitük, nem vigasztalódnak meg ígéreteim által, de ti, akik kerestek Engem és az Én dicsőségemet és igazságomat, megvigasztalódtok.” Ez, szeretteim, nemcsak akkor volt igaz, amikor Jeruzsálemet elpusztították a babiloniak, hanem ma is igaz számunkra, akik megszomorodtunk azon, milyen kicsi és gyenge az igaz egyház.
Ésaiás a bőséges vigasztalást azzal kezdi, hogy egy kőfejtőhöz viszi őket: „tekintsetek a kőszálra, a melyből kivágattattatok, és a kútfő nyílására, a melyből kiásattatok” (1)! Kőfejtőről beszélek, mert az igevers egy „kútfőről”, pontosabban, a kútfő nyílásáról beszél, amelyből egy sziklát vágtak ki; az a nyílás pedig, amelyből követ vágnak, kőfejtő.
Nem kell természetesen szó szerinti, valódi kőbányára gondolnunk, mert a szöveg azt mondja: „tekintsetek a kőszálra, a melyből kivágattattatok, és a kútfő nyílására, a melyből kiásattatok” (1). Az embereket nem egy hegyoldalból vésik kézzel a kőfejtő kemény köveiből.
Miről szól tehát ez a kép? Az eredetről! Tegyük fel például, hogy látjuk egy fontos személy kő mellszobrát, vagy egy sima márványobeliszket. Honnan vették ezeket az anyagokat? Mi az eredetük? Egy kőszikla egy kőfejtőből.
Ez a mondat angolul már-már szólásként is használatos: „tekintsetek a kőszálra, a melyből kivágattattatok, és a kútfő nyílására, a melyből kiásattatok” (1). „Nézzetek vissza, honnan jöttetek! Gondoljatok arra, honnan származtok! Ez segíteni fog rajtatok, ó, én népem!” – ezt mondja az Úr.
Honnan származik Izráel? Ésaiás nem bűnös és szégyenletes eredetére hivatkozik. Azt az Ezékiel 16:3-5-ben olvashatjuk részletesen: „A te származásod és születésed Kanaán földjéről való; atyád az Emoreus és anyád Hitteus asszony. Születésed pedig ilyen volt: a mely napon születtél, el nem metszették a köldöködet, és vízzel meg nem mostak, hogy tiszta lennél, sóval sem töröltek meg, sem be nem póláltak. Szem meg nem szánt téged, hogy ezekből valamit veled cselekedett volna, könyörülvén rajtad; hanem kivetettek a nyilt mezőre, mert útáltak, a mely napon születtél.”
A Titus 3:3 a Krisztushoz való megtérésünk előtti mivoltunkról ad képet: „Mert régenten mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságban és irígységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők valánk.” Az Efézus 2 úgy jellemez minket, mint akik holtak voltunk vétkeink és bűneink miatt (1), az istentelen világ és a Sátán szerint jártunk, „cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratját” és kívánságát (3).
Nem is arról beszélünk most, hogy Izráel eredete Jehova örökkévaló tanácsában van, amikor a világ kezdete előtt Jézus Krisztusban kiválasztotta Izráelt, szerette őt és szuverén kegyelméből megkönyörült rajta (V Móz 7:6-7, Zsolt 135:4-6).
Itt Izráel történelembeli kezdetéről szól a próféta, nem pedig bűnös származásáról vagy öröktől fogva való kiválasztásáról. Hol kezdődött minden? Mi volt a kőfejtő, amelyből Izráelt kivágták a történelem során? Ábrahám és Sára! „Tekintsetek Ábrahámra, atyátokra, és Sárára, a ki titeket szűlt” (Ésa 41:2). „Ó, én szorongatott népem! Forduljatok vissza Mózes első könyvéhez” – szól az Úr. – „Menjetek vissza az I Mózes 11-25-höz, hogy meglátván Izráel kezdeteit atyátokban, Ábrahámban, vigasztalást nyerjetek mostani nyomorúságotokban!”
De mi az a kulcsfontosságú dolog, amit itt a próféta Ábrahámmal kapcsolatban kiemel? Az Ábrahámról szóló elbeszélés elég hosszú, mintegy 15 fejezetből áll, és sok fontos gondolatot és tanulságot tartalmaz.
Melyik az a meghatározó szempont, amiről Isten Igéje az Ésaiás 51-ben beszél? Vajon a megigazulás: Ábrahám „hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul” (I Móz 15:6)? Ez alapvető fontosságú az egész evangélium számára és a reformáció számára. Pál apostol részletesen szól erről az igazságról, különösen a Róma 4-ben és a Galátzia 3-ban. Azonban itt nem ez a fő gondolat.
Mi a helyzet a körülmetélkedéssel? Ezt a jelet Ábrahám és magva az I Mózes 17-ben kapta. A Róma 4 és a Kolossé 2 részletesen megmagyarázza. Az Újszövetségben a körülmetélkedést a keresztség váltja fel (Belga Hitvallás 34). Az Ésaiás 51 azonban nem Ábrahám és a körülmetélkedés kapcsolatáról beszél.
Nem is Ábrahám példaértékű hűségéről vagy vándoréletéről van itt szó, bármilyen fontosak is ezek (Zsidók 11:8-10, 13-16).
Olvassuk el figyelmesen az Ésaiás 51:2-t! „Tekintsetek Ábrahámra, atyátokra, és Sárára, a ki titeket szűlt, hogy egymagát hívtam el őt, és megáldám és megszaporítám őt.” Van itt egy kulcsfontosságú szó. Vajon melyik lehet az? A kicsi szócska: „egymagát”. Ennek magyarázatára azonban következő számunkban fog csak sor kerülni. Rev. Stewart
A Brit Református Közösség (British Reformed Fellowship, BRF) 2008-ban, Lough Erne (County Fermanagh, Észak-Írország) partjainál, a Share Centre-ben tizedszer rendezte meg konferenciáját. A téma a Szentlélek munkája volt. A konferencia után egy kis idővel az ott elhangzott előadásokat és istentiszteleteket könyv formájában is kiadták. (The Work of the Holy Spirit, David J. Engelsma és Herman Hanko, 2010, angol kiadás). Ez a könyv sok olvasónknak megvan. Egyikük nemrég feltett nekem néhány kérdést tartalmával kapcsolatban, és megkért, hogy a válaszok jelenjenek meg a Kegyelmi Szövetségben is. A következő néhány számunkban tehát ezzel foglalkozunk.
A kérdéseket a levélbeli sorrendnek megfelelően, egyesével fogjuk végignézni. Az első kérdés: „Meg tudná magyarázni, mit jelent az, hogy a Lélek kitöltetett a mennyben lévő egyházra, és hogy ez mit eredményezett?”
Az olvasó az egyik beszédemben megjelent állításomra hivatkozik, melyben azt fejtettem ki, hogy pünkösdkor a Szentlélek az egész egyházra kitöltetett, mégpedig a mennyben lévő és a földön lévő egyházra is. Ez az elképzelés láthatóan újdonság volt számára.
Igaz, hogy a Szentírásban nincs közvetlen bizonyíték arra nézve, hogy pünkösdkor Krisztus a mennyben lévő szenteknek a jeruzsálemi gyülekezethez hasonlóan adta a Szentlelket. A jeruzsálemi gyülekezet akkor Jézus 120 követőjéből állt, beleértve a 11 apostolt és Mátyást. Annak bizonyítéka, hogy a Lélek minden szentnek adatott, nem más, mint a Lélek kitöltetésének jelentése. A Lélek pünkösdkor történt kitöltetésében szerintem nem az a legcsodálatosabb, hogy a mennyben lévő egyház részesült a Szentlélekben, jóllehet ezt gondolnánk, hanem az, hogy Krisztus a földi egyháznak is adta az Ő Lelkét.
Fontoljuk meg, hogy pünkösdkor Isten népének csak egy része volt jelen Jeruzsálemben. Voltak prozeliták az egész Mediterráneumban, akik Isten népéhez tartoztak ugyan, de pünkösd előtt nem kapták meg a Szentlelket. A Szentlélek azonban Isten egész népének adatott, bárhol is legyen az a világban. Krisztus az új szövetség idején egész egyházának folyamatosan adja Szentlelkét. Akik pedig kapták a Szentlelket és a mennybe kerülnek, nem olyan emberekkel fognak ott találkozni, akik nem részesedtek a pünkösdkor kitöltetett Lélekben csupán azért, mert a régi szövetség napjaiban haltak meg.
A Lélek, akit Krisztus ad az egyházának, az a Valaki, akin keresztül Krisztus eggyé teszi Önmagával a híveket. A Heidelbergi Káté gyönyörűen beszél erről a 76. kérdés-feleletben, ahol azt hangsúlyozza, hogy az Úrvacsorában Krisztus testét lelkileg esszük és az Ő vérét lelkileg isszuk. „Mit jelent Krisztus megfeszített testét enni és kiontott vérét inni? Nem csupán azt jelenti, hogy Krisztus szenvedését és halálát hívő lélekkel elfogadjuk és ezáltal bűnbocsánatot és örök életet nyerünk, hanem ezenkívül azt is, hogy a Krisztusban és mibennünk egyaránt lakozó Szentlélek által egyre jobban egyesülünk az Ő drágalátos testével úgy, hogy mi – ámbár Ő a mennyekben van, mi pedig e földön vagyunk – az Ő testéből való test és az Ő csontjaiból való csont vagyunk s miként testünk tagjait egy lélek, úgy minket is egyugyanazon Szentlélek éltet az örök életre és kormányoz.”
Krisztussal a hit köteléke egyesít minket. Ez minden szentre igaz. Krisztus, akivel eggyé lettek, mindannyiukat részesíti a megváltás áldásaiban. Ez igaz a mennyben lévő szentekre ugyanúgy, mint a földön lévőkre.
A Jelenések 22:17 szerint „a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel!”. Nemcsak a földi egyház imádkozik Krisztus végső visszajöveteléért, hanem a mennyei szentek is. Ez a Jelenések 6:9-10-ből nyilvánvaló: „És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, a melyet kaptak. És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön laknak?” Ha ezt az imádságot a Szentlélek munkálja a földi szentek szívében (márpedig így van), akkor Ő munkálja a mennyei szentek szívében is.
A Szentlélek úgy munkálkodik, hogy mindenben, amit Krisztus kiérdemelt számunkra, Általa részesüljünk. Nem vagyunk arminiánusok, akik kevélyen azt gondolják, hogy saját erejükből is tudnak valamiféle jócselekedeteket tenni, és nincs szükségük mindenben a Szentlélekre. Különösen ragaszkodnak öntelt kijelentésükhöz, miszerint tehetnek valamit üdvösségükért, amikor azt mondják, hogy csak akkor jön hozzájuk a Szentlélek, ha imádkoznak Érte. Azonban tudjuk, hogy még imádságainkat is a Lélek munkálja, nem pedig saját magunk. Minden, minden áldásban, még az imádság kiváltságának áldásában is a Szentlélek munkája által részesedünk. Még a jócselekedetekre való vágyakozás és az azok megcselekvésére való lelki képesség is Krisztustól származik, aki Szentlelke által munkálja azokat bennünk. Isten az, aki munkálja „mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből” (Fil 2:13). Ő munkálja bennünk az akarást és a jó cselekvését is, mert ez tetszik Neki, amint az Írás mondja.
János ekképpen ír a Krisztus mennybemenetele utáni mennyei egyházról: „Most lett meg az idvesség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt” (Jel 12:10). Természetesen már ez előtt is üdvösségük volt, de amikor Krisztus, aki megszerezte üdvösségüket, felment a mennybe hozzájuk, Lelke által a mennyei szenteket is eggyé tette Magával.
Ez a kérdés második részére is választ ad, azaz, hogy mit eredményezett a Szentlélek kitöltetése a mennyei szentek számára.
Felmerül az a további kérdés, hogy pünkösdkor mit adott a Szentlélek az egyháznak, ami addig nem volt meg neki. Pontosabban, mit kaptak a mennyei szentek a Lélektől, amiben Krisztus mennybemeneteléig nem részesültek? Erre a kérdésre egy későbbi számunkban visszatérünk, ha az Úr is úgy akarja. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.