2016. március • XV. kötet 23. szám
A negyvenkét hónap
Bizonyára sokan elgondolkoztak már a Jelenések könyvében említett 42 hónapról (11:2; 13:5). Vajon szó szerint vagy szimbolikusan értendő ez az időszak? Mikor kezdődik? Mikor ér véget?
A Jelenések 11-13 öt ízben beszél egyes időszakaszokról. Vegyük sorra ezeket az ihletett könyv sorrendje szerint! „De a tornáczot, a mely a templomon kívül van, kihagyd, és azt meg ne mérd; mert a pogányoknak adatott, és a szent várost tapodják negyvenkét hónapig” (11:2). „És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétáljanak, gyászruhákba öltözve, ezer kétszáz hatvan napig” (11:3). „Az asszony pedig elfuta a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt ezer kétszáz hatvan napig” (12:6). „De adaték az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig (12:14). „És adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája; és adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig” (13:5).
Megfigyelhetjük, hogy e három fejezetben a következő időszakaszok fordulnak elő: 1260 nap, erről kétszer van említés (11:3; 12:6); 42 hónap, szintén kétszer (11:2; 13:5); „ideig, időkig, és az időnek feléig”, egyszer (12:14).
Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a három időszakaszt! Ha egy hónapra 30 napot számítunk, hány nap van 42 hónapban? Pontosan 1260 nap! Másrészt, 42 hónap hány évnek felel meg? 12 hónap van egy évben, ezért 42 hónap 3 és fél év, ami megfelel az „ideig [1 év], időkig [2] és az időnek feléig [fél]” kifejezéssel (12:14). Ez a három időszakasz tehát ugyanolyan hosszú! 1260 nap 42 hónapnak felel meg, ami egyenértékű 3 és fél évvel vagy „idővel”.
Van bármi jele a Jelenések 11-13-ban, hogy ez a három időszakasz egy és ugyanaz? Igen. Először is, a Jelenések 11 a 42 hónapot a 2. versben említi, és a következő versben már az 1260 napról beszél (3). A Jelenések 12-ben az asszony, vagyis az egyház 1260 napig tápláltatik a pusztában, az ő helyén (6), és ezzel párhuzamosan arról tájékoztat minket a 14. vers, hogy tápláltatik ott „ideig, időkig és az időnek feléig”, azaz 3 és fél időig vagy évig.
Miután megállapítottuk, hogy az 1260 nap, a 42 hónap és a 3 és fél idő vagy év megegyezik, meg kell állapítanunk, hogy mikor kezdődik, és mikor ér véget.
A Jelenések 12-ben az asszony fiúmagzatot szül, aki uralkodik a nemzeteken. Ez maga Jézus Krisztus, aki felmegy mennyei trónusához (5). Mi történik az asszonnyal Krisztus mennybemenetelét és trónra ülését követően? „Az asszony pedig elfuta a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt ezer kétszáz hatvan napig” (6). Az 1260 nap tehát akkor kezdődött, amikor Krisztus felment a mennybe, és ült az Atya Isten jobbjára.
Amikor pedig Krisztus felült trónusára, a Sátán kivettetett a mennyből (9-10, 13), és 3 és fél időig vagy évig üldözi az asszonyt (13-14). Az 1260 nap és a 3 és fél év tehát ugyanakkor kezdődik, mégpedig amikor Krisztus a mennyben elfoglalja trónusát.
Mikor ér véget az 1260 nap vagy a 3 és fél idő? Nos, mikor szűnik meg az ördög támadni az asszonyt, az egyházat? Mikor nem kell már többé védelmeznie, etetnie, táplálnia Istennek az asszonyt, az Ő egyházát a Sátán támadásaival szemben? A válasz: a mi Urunk Jézus Krisztus második eljövetelekor, amikor az ördögöt a tűz tavába vetik, és az egész egyetemes egyház megdicsőül.
Ugyanezt az igazságot látjuk az 1260 nap, 42 hónap vagy 3 és fél idő végéről a Jelenések 11-ben is. A két tanúbizonyság 1260 napig tanúskodik (3). Ezután következik Krisztus örök uralkodása minden királyság fölött, az új égen és az új földön (15), ami a halottak feltámadását és az utolsó ítéletet, valamint Isten szenteknek adott jutalmát követi (18). Ha megvizsgáljuk az 1260 napot a Jelenések 11-ben, megint azt láthatjuk, hogy ez a szakasz Isten megtestesült Fiának testben való visszatérésével zárul le.
Gyűjtsük össze, amit megtudtunk! Mikor kezdődik a Jelenések 11-13 1260 napja, 42 hónapja vagy 3 és fél éve? Az Úr mennybemenetelével és trónra ülésével. Mikor ér véget? Amikor Krisztus visszatér, amikor „E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi” lesznek, „a ki örökkön örökké uralkodik” (11:15).
Krisztológiai kifejezésekkel élve, az 1260 nap, 42 hónap vagy 3 és fél idő akkor kezdődik, amikor Krisztus az Atya Isten jobbjára ül, és addig tart, amíg e kor végezetén testben visszatér. Években mérve, körülbelül 33-ban kezdődött, és magában foglalja a máig eltelt időt és az ezután következőt, eddig közel 2000 évet. Az 1260 nap, 42 hónap vagy 3 és fél idő egybeesik az „utolsó napokkal”, ami egy másik kifejezés a Krisztus mennybemenetele és felhőkön való visszatérése közötti időszakra.
Íme, a válasz a kérdésünkre. Vajon az 1260 nap, 42 hónap vagy 3 és fél idő szó szerinti, vagy szimbolikus? Nyilvánvalóan nem szó szerint értelmezendő, hiszen Krisztus mennybemenetele óta jóval több idő telt el, mint 42 hónap. Ez az időszak jelképes, amint azt várhatjuk is abban egy olyan könyvben, ami próféciákat és látomásokat tartalmaz. Ugyanígy van ez a többi jelképes számmal is a Biblia utolsó könyvében, mint a 24 Vén, a hét pecsét, trombita és pohár, a 144000 szent stb. Rev. Stewart
Teodícea (1)
„Gyakran beszélünk arról (helyesen), hogy Isten nem emlékezik meg bűneinkről, és azokat végtelenül messzire veti tőlünk (olyan messzire, mint amennyire kelet van a nyugattól), és a tenger mélyébe temeti őket. Hogyan kerülhetnek hát elő ugyanezek a bűnök a nyilvánosságra az ítélet napján, hogy a hívők cselekedeteik alapján ítéltessenek meg? Vajon az a helyzet, hogy vétkeinket Isten nem hozza elé, hiszen azok már eltöröltettek, és csak cselekedeteinket ítéli meg, amik pedig megmutatják a bennük rejtőző bűnt?”
Az olvasói kérdésre már a címben megadtam a választ: „Teodícea”. Ez a fogalom manapság alig ismert, és csak elvétve találkozhatunk vele az egyházakban, vagy különféle teológiai könyvekben és írásokban. Ez igencsak szomorú, ugyanis egy fontos teológiai kifejezéssel állunk szemben, amit mindenkinek ismernie kellene, aki kálvinistának vagy reformátusnak mondja magát. Az, hogy ez a kifejezés eltűnt az egyház teológiai szótárából, annak tulajdonítható, hogy a teológia manapság nyomasztóan emberközpontú, nem pedig Istenközpontú. A teodícea szó gondolatainkat és teologizálásunkat Istenre irányítja, nem pedig emberekre.
A kifejezés szó szerint azt jelenti: „Isten igazolása”. Az utolsó ítéletre vonatkozik, amikor ez a jelenvaló világ Krisztus visszajövetelével véget ér. A teodícea mögött az áll, hogy az ítélet napján, amikor minden ember megáll Krisztus ítélőszéke előtt, megmutatkozik Isten igazsága. Azonban nemcsak az ítélet napjára vonatkozik, hanem arra is rámutat, hogy miért kell minden embernek megítéltetnie.
Valójában több ítéletnap van, és Isten több módon ítéli az embereket. Isten ítél minden egyes ember minden egyes cselekedete fölött, az élet minden pillanatában. A Szentírás Istennek ezt az ítéletét lelkiismeretnek nevezi. Isten bizonyságot tesz minden egyes ember lelkiismeretében arról, hogy helyesli-e az ember cselekedeteit, vagy nem. Isten nemcsak megítéli az embert, de tudtára is adja ítéletét.
Minden egyes ember megítéltetik halála pillanatában, amikor is halálakor azonnal a mennybe vagy a pokolba kerül. Ez is Isten ítéletének végrehajtása.
Egy kiemelkedő fontosságú dolgot még nem említettünk: Isten minden cselekedeteiben igazolást nyer. Erről beszél a teodícea. Az idők hosszú során az emberek felállították saját istentelen eszméiket Istenről, hogy tagadják az Ő ítéletét. A probléma gyökere az, hogy nem akarják Istennek adni az összes dicsőséget – az összes dicsőséget. Siránkoznak az eleve elrendelés tényén, hogy ez nem lehet igaz, és Isten igazságtalanná teszi. Különösen igaz ez az elvettetéssel kapcsolatban. „Hogyan lehet igaz – kérdezik – hogy az irgalmas Isten a bűnöseket a pokolba küldi? Hogyan létezhet a pokol az örök szenvedéssel együtt, ha Isten minden embert szeret? Hogyan hagyhatja Isten figyelmen kívül az istentelenek jó cselekedeteit, és hogyan küldhet valakit a pokolba, aki milliókat adott a jótékonysági szervezeteknek? Hogyan mondhatja valaki azt, hogy egy bűnös a pokolra kerül, ha nem is volt lehetősége elfogadni Krisztust?” Azt gondolnánk, hogy ezek az emberek irgalmasabbak és igazabbak, mint maga Isten.
Ugyanezt a zúgolódást a szuverén predestinációval szemben már Pál is ismerte: „Mondod azért nékem: Miért fedd hát engem? Hiszen az ő akaratának kicsoda áll ellene?” (Róma 9:19). Erre a kérdésre az első válasz valóban ez: „Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így?” (20).
Lényegében ugyanígy felel Jehova Jóbnak, amikor szörnyű nyomorúságaira Istennél keres választ: „Mit gondolsz Jób, ki vagy? Szerinted igazolnom kell, hogy mit teszek? Te, aki kisebb vagy a porszemnél, milyen jogon állítasz a vádlottak padjába, hogy magyarázzam el, mit tettem, és igazoljam magam?” Amikor Jób ezt hallja, így kiált: „Ki az - mondod - a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom… Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” (Jób 42:3, 5-6).
Vajon az emberek Jóbbal együtt a földre borulnak, és szívükből kiáltják Jób szavait? Ó, nem! Inkább az arminiánusokhoz csatlakoznak, akiket a dordrechti zsinat elítélt. Az arminiánusok azt tanítják, hogy az Isten szuverén kiválasztásáról és elvetéséről szóló tanítás Őt „a bűn szerzőjévé, igazságtalanná, zsarnokivá és képmutatóvá teszi… Az embert testi bizonyosságba ringatja, mert meggyőzi arról, hogy a választottak üdvösségét senki nem veheti el, ezért hát éljenek úgy, ahogy tetszik; és biztonságban elkövethetik akár a legkegyetlenebb vétkeket is, míg az elvetettek akár a szentek minden cselekedetét igazán cselekedhetnék is, engedelmességük a legkisebb mértékben sem segítené elő üdvösségüket… a hívők sok gyermekét ártatlanul elszakítja édesanyjuk emlőjétől, és zsarnokian a pokolba veti” (Dordrechti kánonok, Zárszó).
Jóllehet e szörnyű vádakat az igazság ellen mintegy 400 éve hozták fel, és református eleink a Dordrechti kánonok zárszavában nemcsak nem ismerték el, de teljes lelkükből megvetették, ma ugyanezt hangoztatják az emberek és a teológusok. John Wesley, egy elsőrendű eretnek, ugyanezeket a vádakat hozta fel, és napjaink református teológusai mégis a keresztyénség egyik legnagyobb alakjának tartják.
Vajon van-e bárki, aki komolyan gondolja, hogy a menny örök Istene, aki hallja ezeket a vádakat önmaga ellen, elengedi azokat füle mellett? Isten féltékeny Isten! Igazolni fogja Magát, és megmutatja az egész világnak, hogy jó és igazságos, és minden ember hazug. Még a Sátán is remegni fog a félelemtől démonainak sötét seregével együtt, amikor megállnak Krisztus ítélőszéke előtt, és hallják, hogy Isten igazolja mindazt, amit a történelem során tett. A démonok, a nagyképű teológusok, a juhok úgynevezett pásztorai, akiket az istentelenek csodáltak és magasztaltak, kivétel nélkül meg fogják hajtani térdüket, és meg fogják vallani, hogy „Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2:10-11).
Akik szembefordulnak a szuverén Isten igazságával, mérlegeljék a következőt: Mit fogsz mondani a megdicsőült Krisztusnak, amikor mennydörgő szavával így szól hozzád fehér trónusáról: „Miért nem emelted fel az én igazságomat?”
A Felséges nyilvánosan, az egész világ előtt igazolni fogja mindazt, amit szuverén Istenként tett. Az, hogy Isten miként igazolja Magát a teodíceában, választ ad olvasónk kérdésére is. Következő számunkban ismét visszatérünk erre a kérdésre, ha az Úr is úgy akarja. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.