2019. március • XVII. kötet 11. szám
Az Úr napja Zakariásnál (5)
A Zakariás 14:4–5-ben leírt földrengés és hegymozgás valami sokkal nagyobbra mutat, amint a Jelenések könyve is tanít: „az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.” (6:14) „És lőnek zendülések és mennydörgések és villámlások; és lőn nagy földindulás, a milyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy… És minden sziget elmúlék, és hegyek nem találtatának többé.” (16:18, 20).
A magyarázat abban a tényben rejlik, hogy a biblikus tipológiában (jelképrendszerben) Júda, sőt, az egész Kánaán a világ, a kozmosz képe. Ábrahámnak Isten nemcsak a Földközi-tenger keleti partján fekvő kis földdarabot ígérte (1 Móz 12–25); Ő a „világnak örököse” (görög: kozmosz) volt, amint azt a Róma 4:13 tanítja!
Nemcsak egy júdai hegy, vagy akár a világ összes hegye fog megrendülni, hanem maga a kozmosz, sőt, maga a menny is! „Az Úr pedig megharsan a Sionról és megzendül Jeruzsálemből, és megrendülnek az egek és a föld; de az Úr az ő népének oltalma és az Izráel fiainak erőssége!” (Jóel 3:16) „Mert ezt mondja a Seregeknek Ura: Egy kevés idő van még, és én megindítom az eget és a földet, a tengert és a szárazt. És megindítok minden népet, és eljön, a kit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a Seregeknek Ura.” (Agg 2:6–7) Az Aggeus 2-t idézi és magyarázza a Zsidók 12:26–27: Jehova „szava akkor megrendítette a földet, most pedig ígéretet tesz, mondván: Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is. Az a »még egyszer« pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint teremtményeknek megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg.”
Nemcsak a Zakariás 14:4–5-ben, hanem a 10–11. versekben is olvasunk hegyek mozgásáról: „Az egész föld síksággá változik Gebától kezdve Rimmonig, déli irányban Jeruzsálem felé” (10). Gebától, Júda északi határától (2 Kir 23:8) Rimmonig, a déli határig (Józs 15:32) minden síksággá változik.
Jeruzsálemmel is történik valami. Fel fog emelkedni: „felmagasztaltatik és a maga helyén marad a Benjámin kapujától az első kapu helyéig, a szegletkapuig, és a Hananéel tornyától a király sajtójáig.” (Zak 14:10)
Másként fogalmazva, a prófécia beteljesedése előtt Júda dimbes-dombos, Jeruzsálem pedig magasabb, mint Júda legtöbb területe, de alacsonyabb a körülötte lévő hegyek némelyikénél. A Zakariás 14:10–11 azonban síkságként ábrázolja Júdát, Jeruzsálemet pedig úgy, mint ami felé emelkedik.
A premillennisták érzelmektől dúsan áradoznak arról, hogy milyen csodálatos lesz az, amikor a közel-keleti Jeruzsálem a sík Júda szintje fölé emelkedik. Válaszunk ez: „A ti Jeruzsálemetek túl alacsony: túlságosan is földi!”
A biblikus, református nézet először is az, hogy már most egy sokkal magasztosabb városunk van: „a magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja” (Gal 4:26). Másodszor, a szeretett apostol látomásával együtt előretekintünk az új Jeruzsálem mennyből való eljövetelére: „És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.” (Jel 21:2)
A mi reménységünk az, hogy Krisztus eljön, és megkezdődik az új ég és az új föld, ahol ott lesz „az élet vizének tiszta folyóját, a mely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jővén ki Az ő utczájának közepén. És a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók.” (22:1–2)
Térjünk most vissza a Zakariás 14:10–11 képeihez! Először, ezek a versek azt mondják, hogy Jeruzsálemben „lakni fognak” azok az emberek, akiknek ott lesz a hajlékuk. Hasonlítsuk ezzel össze a sokkal fenségesebb „szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony… Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök.” (Jel 21:2–3)
Másodszor, „bátorságban [azaz biztonságban] lakoznak Jeruzsálemben” (Zak 14:11), mert „az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21:4).
Harmadszor, a Zakariás 14:10 beszél Jeruzsálem falainak kapuiról. Az eljövendő valóság azonban sokkal csodálatosabb lesz, amikor látni fogjuk „a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, a mely Istentől szállott alá a mennyből. Benne vala az Isten dicsősége; és annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta jáspis kőhöz; És nagy és magas kőfala vala, tizenkét kapuja, és a kapukon tizenkét angyal, és felírott nevek, a melyek az Izráel fiai tizenkét törzsének nevei” (Jel 21:10–12).
Negyedszer, az új világban Jeruzsálemet „nem éri többé pusztulás [vagy átok]” (Zak 14:11), mert „semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és ő szolgái szolgálnak néki” (Jel 22:3)! Rev. Stewart
Két kérdés a teremtésről
1. kérdés: „Isten milyen világosságot teremtett az első napon? A negyedik napon alkotta a napot, a holdat és a csillagokat. Ezek a világító testek.”
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a teremtés egész munkája egy csoda. A többi csodához hasonlóan a teremtést sem tudjuk teljesen megmagyarázni, mert nem tudjuk felfogni Isten hatalmas tetteit. Mindig ez a hitvallásunk: „Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, Ó, Urunk!”
Mindazonáltal hadd javasoljak egy lehetséges választ a kérdésre. Ez a válasz abból a tényből fakad, hogy a csillagok, a nap és a hold teremtése világító (fényhordozó) testek teremtése volt. Ez azt jelenti, hogy önmagukban nincsen bennük fény, hanem azért alkotta őket Isten, hogy az első napon megteremtett fényt hordozzák. A negyedik napon Isten a megteremtett fényt a mennyei testekbe gyűjtötte.
A világosság teremtéséből sok mindent megtanulhatunk, és helyénvaló, ha megemlítünk néhányat. Az egyik az, hogy a fény teremtése előtt mindaz, amit a Mindenható alkotott, „kietlen és puszta” tömeg volt (1 Móz 1:2). Ezt nem tudjuk elképzelni. Nem valami nagy agyagtömb vagy ahhoz hasonló dolog volt. Élettelen, alaktalan, sem forró, sem hideg, mindenféle mozgás nélkül való volt. De ebből származott az egész teremtés: nemcsak a föld, hanem az egész naprendszer.
A teremtés megformálásához világosságot kellett alkotni. A fény az élet forrása. Ebből fakadóan van meleg és hideg, világosság és sötétség, valamint mozgás. Semmiféle teremtés nem lenne lehetséges fény nélkül.
Jóllehet a fény Isten alapvető teremtménye, amely mindennek alakot adott, és Isten ezt teremtette először, az emberek még mindig nem tudják teljes bizonyossággal, mi a fény. Némelyek szerint energiacsomagokból áll. Mások szerint a fény hullám. Megint mások azt mondják, hogy különböző körülmények között a fény mindkettő.
Senki nem érti, mi a fény, bár ez Isten első teremtménye. Az evolucionisták bolond módon mégis azt állítják, hogy tudják, hogyan jött létre minden.
Emellett a fény szoros kapcsolatban van azzal, amit valamikor „éterelméletnek” hívtak. Eszerint az elmélet szerint az egész űrt kitölti valami láthatatlan anyag, az éter, amelyen keresztül a fény közlekedik.
Erről a vitáról egy érdekes beszélgetés jut eszembe, amely teológiai képzésem napjaiban, az egyik református dogmatikaórán történt. Professzorom, Herman Hoeksema a teremtésről beszélt, és az éterelméletet védelmezte. Az egyik diák, aki nálam bátrabb volt, ellentmondott neki, és azt mondta, hogy ezt már cáfolták. Csak ennyit válaszolt: „Majd meglátjuk.” Nemrég olvastam, hogy az éterelmélet ismét visszatért a tudományos vitákba.
Akárhogy is legyen mindez, a csillagászok számításai szerint galaxisunkban, a Tejútrendszerben több milliárd csillag van. Sőt, több milliárd galaxis van a világegyetemben, mindegyikben megszámlálhatatlan sok csillag. Mindegyik bocsát ki fényt. Van, amelyik annyit, hogy ha olyan közel lenne hozzánk, mint a Nap, a Föld porrá égne tőle.
A Biblia sokszor úgy beszél a szentségről, mint világosságról. Isten szentsége az Ő világossága. Az univerzum minden világossága csak Isten szentsége fényének kijelentése. A mennyi testek billióinak fénye csak pislákoló, halvány láng Isten végtelen szentségéhez hasonlítva. „Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját… Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla?” (Zsolt 8:3–4)
Már világítótestek megalkotása előtt világosságra és sötétségre volt szétválasztva a szétszórt fény, és így „lőn este és lőn reggel, első nap” (1 Móz 1:5). A sötétség a világosság hiánya; a Szentírás a sötétséggel írja le a bűnt és a gonoszt.
Az új nap hajnala arról beszél, hogy a világosság legyőzi a sötétséget. Amikor Krisztus újra eljön, hogy elpusztítsa ellenségeit, és mindent újjá tegyen, tökéletesen és örökre világosság lesz. „Isten világosság, és nincsen ő benne semmi sötétség” (1 Jn 1:5); olyanok leszünk, mint Ő!
2. kérdés: „Ha Isten teremtése hat napig tartott, hogyan magyarázhatjuk a hetedik napot?”
Örülök, hogy választ adhatok erre a kérdésre, mert most lehetőségem van olyan dolgokat megosztani, amelyeket már régóta szerettem volna elmondani, de nem volt rá alkalmam.
Legelőször, Isten a hetedik napon megpihent, és teremtéséről ezt olvassuk: „ímé, igen jó” (1 Móz 1:31). Ez alatt Isten csak azt értette-e, hogy a teremtésben nem volt erkölcsi hiba? Nem. Sőt, amikor Isten befejezte teremtő munkáját, nem szűnt meg dolgozni, mert hatalmának szava által folyamatosan fenntart és kormányoz minden teremtményt. Ezt nevezzük gondviselésnek.
Ez alatt azt érti Isten, hogy gyönyörködött saját munkájában, mert tökéletesen alkalmas volt olyan színtérnek, ahol elő tudja adni azt a nagy drámát, melynek témája a bűneset és a bűn, Krisztusban választott egyházának megszabadítása, igazságának kijelentése az istentelenek pokolbeli büntetésében, valamint kegyelmének kijelentése Jézus Krisztusban, az örökké tartó új égen és új földön. Isten annak biztos tudatában pihent meg, hogy teremtése tökéletes volt, és az Ő céljait szolgálta.
Az ószövetségi időkben a hetedik nap azért volt a hét végén, mert az embernek hat napig kellett dolgoznia ahhoz, hogy gyönyörködhessen Isten szombatjában, azaz Istennel együtt gyönyörködhessen az Ő munkáiban. A bűn miatt azonban a nyugalom napja, a hetedik nap teljesen elérhetetlenné vált az ember számára, mert egész héten egyetlen másodpercig sem tudott azért dolgozni, hogy megérdemelhesse a szombatot.
Krisztus azonban a hét első napján feltámadt, és így új szombatot kezdett. Krisztus Isten tökéletes munkája, mert Ő megtartotta Isten törvényét, és engedelmessége által nyugodalmat szerzett az Ő népének. Amikor gyönyörködünk egy szombatban, akkor Krisztusban való hit által teszünk így, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a hét többi részén hűségesen szolgáljuk Istent. Krisztus elvégezte értünk azt, amit mi soha nem tudnánk megtenni.
Ahogyan a Zsidók 4 azon fáradozik, hogy elmondja nekünk, egyedül a Jézusba vetett hit által léphetünk be Isten nyugodalmába, hogy a Vele való közösségben megnyugodjunk. Ez azt jelenti, hogy nem a saját cselekedeteink által lépünk be a nyugodalomba. Az ilyen zagyvaságok a törvénykezés (legalizmus) gonoszságához vezetnének minket. A Krisztusba vetett hit által, a Vele való egységben gyönyörködünk Isten tökéletes munkájában, amikor belépünk abba a nyugodalomba, amelyet kegyelmesen ad nekünk Krisztus engesztelő áldozata és győzedelmes feltámadása által.
Félre kell tennünk minden cselekedetünket, mert az semmi egyéb, mint „megfertéztetett ruha” (Ézs 64:5). Nyugodalmunkat Krisztus engedelmessége biztosítja, és nem a mienk. Krisztus munkája, nem a mienk ad nekünk igazi nyugodalmat. A Krisztusban való hit által léphetünk be Isten munkájába és nyugalmába, az Ő örökkévaló kegyelmi szövetségében. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.