2015. november • XV. kötet 19. szám
Az „egész világ” az I János 2:2-ben
Egyik olvasónk azt a kérdést tette fel, hogy az I János 2:2 alátámasztja-e az általános engesztelés arminiánus ill. amyraldiánus tanát: „És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is.”
Következzék két bizonyíték a szövegösszefüggésből arra, hogy az I János 2:2-ben az „egész világ” nem vonatkozhat minden egyes emberre, az elvetetteket is beleértve.
Először is, az „engesztelő áldozat” kifejezés (2:2) arról beszél, hogy valakiről Isten haragja elfordul, mert helyette Krisztus viselte el azt. Ha az Úr Jézus minden egyes ember helyett elhordozta volna Isten haragját, akkor senki sem juthatna a pokolba, mert büntetésüket Ő már elviselte. Az elvetett gonoszok azonban örökre elkárhoznak, ezért Krisztus nem lehet engesztelő áldozat minden egyes ember vétkéért.
Másodszor, Krisztus a mi „Szószólónk az Atyánál” (2:1). Ő bizonnyal tökéletes szószóló, vagyis ügyvéd, aki minden ügyet megnyer, és egyet sem veszít el! Az Atyánál való közbenjárása teljességgel tökéletes, és mindig eléri a célját. Pontosan ezt tanítja a Szentírás (Jn 11:41-42, Róma 8:34, Zsid 7:25). Francis Turretin (1623-1687) szavaival: „Alaptalanul feltételezik, hogy létezik egyetemes közbenjárás. Mivel az Atya mindig meghallgatja [Krisztust] (Jn 11:42), ha Ő mindenkiért közbenjárna, akkor mindenki üdvözülne” (Institutes of Elenctic Theology, 2. kötet, 464.o. – Az elenktikus1 teológia alapjai).
Figyeljük meg, hogy az I János 2:1-2 elválaszthatatlanul összekapcsolja Krisztus engesztelését és közbenjárását: „van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért”. Amikor Krisztus belép az Atya színe elé, hogy népéért könyörögjön, ezt beteljesített váltságműve alapján teszi (Róma 8:34; Zsid 7:25-28; 9:24-26).
E kettő – ti. az engesztelés és a közbenjárás – papi hivatalához tartozik, hiszen a pap az, aki áldozatot mutat be Istennek, és az áldozat alapján könyörög Hozzá. Krisztus azonban nem jár közben minden egyes emberért, hiszen egyértelműen kijelentette: „nem a világért könyörgök” (Jn 17:9). Ez abból is egyértelmű, hogy ha az Úr így tenne, akkor mindenki üdvözülne. Isten ugyanis mindig meghallgatja az Ő imádságát, amint azt maga Krisztus is megerősíti: „Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem” (Jn 11:41-42). Ha tehát Krisztus nem könyörög mindenkiért, akkor nem is engesztelő áldozat mindenkiért.
Figyeljünk most John Owen (1616-1683) érvére: „A papság e két cselekedete nem választható el egymástól. Ugyanahhoz a közbenjáróhoz tartozik a bűnért való áldozat és az imádság. Az a bizonyosságunk, hogy Ő a mi szószólónk, azon alapul, hogy Ő engesztelő áldozat bűneinkért. Ő mindenkinek „szószólója”, akinek bűneiért vére „engesztelő áldozat” volt (I János 2:1-2). Krisztus azonban nem jár közben és nem könyörög mindenkiért, amint arról maga is gyakran bizonyságot tesz (János 17): csak azokért könyörög, „a kik ő általa járulnak Istenhez” (Zsid 7:25). Nem közbenjárója azoknak, akik elvesznek, és nem szószólója azoknak, akiknek ügye végül elbukik (A Display of Arminianism, 91.o. – Az arminianizmus bemutatása).
Miért mondaná az I János először azt, hogy Krisztus Isten haragját mindenkiért elhordozta (2:2), és mindenkiért közbenjáró szószóló (2:1), ha pár fejezettel később a megbocsáthatatlan bűnről beszél (5:16-17), amivel kapcsolatban azt mondja, hogy ne imádkozzunk azokért, akik azt elkövették. Miért imádkozna Krisztus az ilyenekért? Ő bizonnyal tudja, kik azok! Krisztus imádságait pedig az Atya – amint korábban is említettük – mindig meghallgatja (János 11:41-42), így nyilván nem imádkozik értük.
Látjuk tehát, hogy az I János 2:2 „egész világa” nem vonatkozik minden egyes emberre (vö. Róma 1:8; Kol 1:6; I Jn 5:19; Jel 12:9). A zsidók és pogányok „egész világáról” van szó (vö. Jn 11:51-52), minden nemzet, nép és nyelv, fiatalok és idősek, gazdagok és szegények, férfiak és asszonyok stb. világáról.
Kálvin János (1509-1564) az I János 2:2-höz írt kommentárjában azt mondja: „Itt felmerülhet a kérdés, miszerint miképpen történt engesztelés az egész világ bűneiért? Figyelmen kívül hagyom a fanatikusok szenilitását, akik ezzel az ürüggyel kiterjesztik az üdvösséget az elvetettekre, sőt magára a Sátánra is. Az efféle szörnyűséget nem szükséges cáfolni.” „János célja nem más, mint ennek a jótéteménynek közössé tétele az egész egyház számára. Így az egész, vagy teljes kifejezésbe nem érti bele az elvetetteket, hanem azokat jelöli meg, akiknek hinniük kell, valamint azokat, akik szétszórattak a világ minden tájára. Ugyanis csak akkor válik nyilvánvalóvá a megfelelőmódon Krisztus kegyelme, mikor a világ valódi üdvösségének van kijelentve.”
Kálvin értelmezésével kapcsolatban Jonathan Rainbow [1951-2010] így ír az I János 2:1-2-ről: „Ez eldönti a vitát. János szavai, „az egész világ” tehát az egész egyházat jelentik, a hívőket, Isten gyermekeit. [Martin] Bucerhez [1491-1551] hasonlóan Kálvin elhagyja a skolasztikusok bölcselkedését, és visszatér Augustinus [354-430] és Gottschalk [~808-~867] nyílt partikularizmusához.” (The Will of God and the Cross, 134.o. – Isten akarata és a kereszt).
A. W. Pink (1886-1952) is ezen a véleményen van: „…amikor János hozzáteszi: »de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is«, kiemeli, hogy Krisztus bűnért való engesztelés volt a pogány hívők számára is. Itt ugyanis, amint azt korábban megmutattuk, hogy a „világ” kifejezés Izráellel áll szemben. Kétségtelenül ezt a magyarázatot támasztja alá az I János 2:2 és az I János 11:51-52 alapos összevetése” (The Sovereignty of God, 259.o. – Isten szuverenitása).
Az I János 2:1-2 célja tehát a bűnbánó hívő vigasztalása Jézus Krisztus, engesztelésünk és szószólónk, főpapi munkája tökéletes elégségességével, ami érvényes Isten minden egyes gyermekére az egész világban, zsidókra és pogányokra, közel és távol valókra stb. Vétkeink tagadása helyett (1:8, 10) megvalljuk bűneinket, hogy Krisztus, a mi engesztelésünk és szószólónk által megtisztuljunk (1:9), közösségünk lehessen az Atyával a Fiú által (1:3), ismerhessük az Ő világosságát (1:5), közösségünk lehessen egymással (1:7), és részesülhessünk Isten örömében (1:4). Rev. Stewart
1 Cáfolás a következmények alapján
Ó- és újemberünk (1)
Mivel a kérdező többet írt, mint amennyi helyünk van ebben a cikkben, röviden összefoglalom a kérdéseit. Arról van szó, hogy mit ért az Újszövetség „óember” és „újember” alatt. A kérdező azt kéri, hogy azonosítsuk és magyarázzuk meg ezeket a fogalmakat.
Különösen két textusra hivatkozik.
-
„Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt; Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint, És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben” (Ef 4:22-24).
-
„Ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkeztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt. És felöltöztétek amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, a ki teremtette azt: A hol nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus” (Kol 3:9-11).
A két rész úgy tűnik, arról beszél, hogy a keresztyén ember életében Isten már véghezvitte ezt a munkáját (Kol 3:9-10), de mégis felszólítja a hívőt arra, hogy vetkőzze le az óembert és öltözze fel az újat (Ef 4:22-24).
Ezután ezt írja a kérdező: „Felmerül az a tágabb kérdés, hogy milyen a hívő ember természete, és milyen változás ment végbe benne. Mi a hívő ember kapcsolata az óemberrel és a régi természettel?” Rámutat arra, hogy a II Korinthus 5:17 a hívőről mint „új teremtésről” beszél. Emlékeztet az Efézus 2:3-ra is, ami azt tanítja, hogy „természet szerint haragnak fiai valánk”. Arra kell-e következtetnünk ezekből, hogy amikor megeleveníttettünk, új természetet kaptunk? Ha igen, akkor honnan ered a Róma 7-ben leírt küzdelem?
A kérdező így fejezi be: „Látom, hogy ezek alapvető fontosságú kérdések, de a rájuk adott válaszok olykor egyáltalán nem világosak.” Ezzel csak egyet tudok érteni.
A 2014-es skóciai British Reformed Fellowship konferenciáján (BRF – Brit Református Közösség) Engelsma professzorral együtt ezeket a kérdéseket is érintettük, amikor a megszentelődés bibliai tanításával foglalkoztunk.
Ezeket az előadásokat a BRF jövőre könyvben fogja kiadni, és – ha Isten is úgy akarja – a 2016-os konferencián, illetve a Covenant Protestant Reformed Church könyvesboltjában meg is lehet majd venni.
Először próbáljuk meg definiálni a fontos kifejezéseket!
A keresztyén igen kivételes ember. Némelyek azt is felvetették, hogy lelkileg skizofrén, ami nincs is olyan nagyon messze az igazságtól. Természet szerint a keresztyén a haragnak fia, és vétkei és bűnei miatt halott. Ebben a tekintetben cseppet sem különbözik senki mástól. A bűn nemcsak a rossz cselekvése, hanem az egész emberi természet halálos betegsége. A bűnös képtelen bármi jót cselekedni: vétkei és bűnei miatt halott (Ef 2:1).
Ne feledjük, hogy az ember természete magában foglalja teljes fizikai és lelki valóját. Az ember természete tehát testéből és lelkéből, a lélek pedig elméjéből és akaratából áll (az érzelmeket az akarat részének tekintjük). A teljes romlottság azt jelenti, hogy teljes természete megromlott, és képtelen bármi jó cselekvésére (Heidelbergi Káté, III. úrnap).
A Szentírás azt tanítja, hogy Isten választott gyermeke újjászületett. Az újjászületés Isten azon munkája Krisztus Lelke által, ami új szívet teremt az emberben. Az új szív Krisztussal való egységben él. Ez az élet pedig az örökkévaló, mennyei élet, sőt, Istennel való közösség Krisztus által.
Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, a szívet mondhatjuk az emberi természet erkölcsi-etikus központjának (Péld 4:23). A szív az embernek azon része, ami lelkileg és erkölcsileg az ember egész természetét meghatározza.
Az ember szíve lényegében az ember egész természete, ez a természet kicsinyített mása. A szív az egész emberhez képest az, ami a makk a tölgyfához, vagy a kukoricaszem a kifejlett kukoricanövényhez.
A kis makkban benne van az egész tölgyfa. Semmi több nem kell hozzá. Egy makkból sosem lehet más, csak tölgyfa, és a tölgy mindig makkból lesz. Ahhoz azonban, hogy a makkból terebélyes tölgy nőjön, sok-sok idő kell.
Azonban egy fontos különbség megmutatja a tölgyfa-hasonlat korlátait. A választott ember megújult szívéből lesz az az új ember, amivé a szentek elváltoznak, amikor a mennybe kerülnek, és Krisztus eljön, hogy hasonlóvá tegye Magához az Ő népét, teljes dicsőségében és örömében. Ez azonban csak azért történhet meg, mert Isten a kegyelem eszközei által az embert fokról-fokra elváltoztatja azzá, amivé lesz. A romlott bűnös a halál által változik tökéletes, az angyaloknál dicsőségesebb szentté, amikor lelkünk megdicsőül. A test feltámadásakor pedig testünk – a feltámadás által – megdicsőül.
Az „óember” a régi, romlott természet, amit magunkkal hordozunk, amíg meg nem halunk. Az „újember” a megújult szív, és teljes természetünk, mivel arra szívünk kihatással van. Akik ott voltak a 2014-es konferencián, emlékezhetnek arra, amiket ennek ábrázolására rajzoltam.
E kifejezések meghatározása és leírása elég volt jelenlegi számunkba, de még van mit mondanunk. Jegyezzük meg ezeket, hogy amikor a következő számunkban Isten akaratából folytatjuk a témát, könnyen elő tudjuk venni. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.