2017. november • XVI. kötet 19. szám
Mi az, hogy protestáns? (5)
Miután láttuk történelmi, teológiai, hitvallásos és ekkleziológiai szemszögből nézve azt, hogy mit jelent a protestáns, ezt a kérdést is meg kell vizsgálnunk: etikailag kit tekinthetünk a reformáció utódjának? Hogyan befolyásolja a protestantizmus az ember életmódját? Sokat mondhatnék erről, de most két pontot szeretnék kiemelni.
Az első az, hogy a protestáns szereti és hirdeti az igazságot. Ennek a háttere részben történelmi. A jezsuiták tanítása az, hogy szabad, sőt, erkölcsös tett hazudni, ha az a Római Katolikus Egyházat szolgálja. A IX. parancsolatot érintő erkölcsi kétértelműség évszázadok óta a római katolicizmus feje fölött függ. Gondoljunk csak a római egyház hazugságaira és leplezéseire, kiváltképpen az utolsó néhány évtized eseteire, például a homoszexuális, kisfiúkat zaklató papok esetére.
Az, hogy az igazság ilyen fontos a protestantizmus számára, a Solákból eredeztethető. A Sola Scriptura ezt mondja: „A Te Igéd igazság” (Jn 17:17). Az üdvösség Solus Christus, mert Ő az „út, az igazság és az élet” (Jn 14:6). Egyedül Jehovát kell dicsőíteni (Soli Deo Gloria), mint az igazság Istenét (V Móz 32:4) azzal, hogy megtartjuk a IX. parancsolatot: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” (II Móz 20:16).
A hit által való megigazulás evangéliumi igazsága (Sola Fide) szintén őszinteségre indít. Dávid a Zsoltárok 32-ben azért örvendezik a bűnök bocsánata miatt, mert az Úr nem számítja be neki vétkeit: „Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen” (1-2). A hívők számára a bűnök nem-beszámítása és Krisztus igazságának beszámítása kéz a kézben járnak (Róma 4:6-8). Figyeljük meg, hogy a Zsoltárok 32:2 hozzáteszi: „Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen”. Aki valóban boldog, mert Isten nem számítja be neki bűneit, hanem hit által neki tulajdonítja Krisztus igazságát, ez az ember a Szentlélek munkája által őszinte Isten előtt. A bukott ember ösztönösen és istentelenül leplezi és takargatja hamisságát, az igazi hívő megvallja bűneit, mind először (megtérésekor – ford. megj.), mind egész keresztyén életében. Isten gyermeke tehát őszinte, és az igazságot szólja mind magának, mind másoknak, mert „lelkében csalárdság nincsen”.
A második pont a protestáns munkaetika. Ez is a reformáció öt Solájából származik. A Sola Scriptura szerint hálából meg kell tartsuk a IV. parancsolatot, így hat napig dolgozunk, és a keresztyén Sabbath napján, az Úr napján (Jel 1:10) megpihenünk, a napot Isten egyéni és közösségi tiszteletével töltve. Megváltónkat, egyedül Krisztust (Solus Christus) követjük, aki elvégezte azt a munkát, amit az Atya neki adott (Jn 4:34; 17:4). Egyedül hit által (Sola Fide) igazulunk meg, és a hit, ami egyedül kapja Isten nekünk tulajdonított igazságát, cselekvő hit; mert egyedül hit által igazulunk meg, de nem olyan hit által, ami egyedül van. Egyedül kegyelemből üdvözülünk (Sola Gratia), és a teljesen kegyelemből való üdvösségért hálából munkálkodunk. A Soli Deo Gloria reformátori alapelvéhez ragaszkodva a Szentháromság Isten tiszteletére munkálkodunk, Őt szolgáljuk, nem pusztán embereket.
Az igazi protestánsok hiszik, hogy becsületes és kemény munkát kell végezniük, és így is tesznek. Gondoljunk csak a francia hugenottákra, és arra a borzasztó negatív hatásra, amit Franciaország gazdaságára gyakorolt az, amikor kiűzték őket az országból, különösen, amikor a gonosz XIV. Lajos 1685-ben visszavonta a nantes-i ediktumot (az 1598-as ediktum a hugenották vallásszabadságát biztosította, IV. Henrik adta ki. Ezt vonta vissza XIV. Lajos 1685-ben, Fontainebleau-ban – ford. megj.).
A protestáns munkaetika két másik biblikus és protestáns igazságon alapul. Az első a hívők egyetemes papsága. Nem igaz az, hogy csak a keresztyén lelkipásztor hűséges munkájának van értéke Isten szemében! Minden gyermeke szent munkát végez, ha azt hitből cselekszi, és azért, hogy Jézus Krisztusban kedves legyen Előtte. A protestáns munkaetikát támogató másik bibliai és reformátori igazság az elhívás tanítása. Nemcsak a tanítókat, a presbitereket és a diakónusokat hívja el Isten az egyházi hivatalba, hanem minden keresztyén embert arra hív, hogy valamilyen törvényes munkaviszonyban dolgozzon, amit gondviseléséből Ő adott neki. Az Úr előtt nem számít, milyen alacsony a fizetésed, vagy milyen közönséges, esetleg megalázó a munkád. Nincs túl „alantas” munka, ha azt az Úr dicsőségére végzed! Megváltónk évekig kétkezi munkát végzett ácsként! Fontos ezt szem előtt tartanunk manapság, amikor a nyugati szekuláris eszmék elértéktelenítik a munka teremtési rendjét, és sok ember bolond módra azt hiszi, hogy méltóságteljesebb munkanélkülinek lenni, mint alacsony fizetést kapni.
Gondoljunk a Kolossé 3:22-24 üdítő bibliai tanítására: „Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak, nem a szemnek szolgálván, mint a kik embereknek akarnak tetszeni, hanem szíveteknek egyenességében, félvén az Istent. És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek; Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok.” A protestáns munkaetika mottója lényegében ez: „Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed” (Préd 9:12).
Szóval protestáns vagy-e? Tanításban: tartod-e magad a reformáció öt Solájához (egyedül a Szentírás, egyedül Krisztus, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Istené a dicsőség) és a nagyszerű protestáns hitvallásokhoz? Gyakorlatban: az igazságot szólod-e? Hiszed-e, hogy keményen és becsülettel kell dolgozni, és így teszel-e? Történetileg a XVI. századi protestáns reformációban gyökerezel-e, ami a tiszta, apostoli keresztyénség? Ha igen, akkor tarts ki az Isten igazságai melletti tanúskodásban, munkálkodva az egyház folyamatos reformációjáért, és megküzdve a hit nemes harcát! Rev. Stewart
A keresztyén adakozása
Kérdés: „Lenne egy kérdésem a lelkészeknek és a szegényeknek való adakozásról. Ami a lelkészeket illeti, a Szentírás többször idézi az V Mózes 25:4-et: „Ne kösd be az ökörnek száját, mikor nyomtat!” (Mt 10:10; I Kor 9:9; I Tim 5:18). A szegényekkel kapcsolatban pedig arra int minket a Biblia, hogy örömmel és képességünk szerint adjunk (V Móz 16:17; I Kor 16:2; II Kor 9:7). Ugyanazt az alapelvet alkalmazza a Szentírás a két esetre, vagy ezek különbözőek? Ha ugyanaz, akkor hogyan lehet bizonyítani? Ha különbözőek, hogyan kell a lelkipásztornak megélnie az evangéliumból (I Kor 9:14)? Mi a gyakorlati következménye ennek az alapelvnek? Olvastam, hogy a XVII. században (és máskor is) egyes presbiteriánus egyházak bevezették a kötelező egyházi adót. Összhangban van ez a Bibliával?”
Az egész kérdést idéztem, mert az olvasó leírja benne saját érveit is, és ez egy fontos kérdés. A válasz tekintetében általában nincs egyetértés.
Krisztus egyházában egyedül a pásztori, a presbiteri és a diakónusi tisztségeket rendelte el. Ezzel a legtöbb református és presbiteriánus egyház egyetért, bár néhányan azt tanítják, hogy az Ige és a szentségek szolgáinak tisztsége a presbiteri tisztség egyik tagozata. Ennek a nézetnek az az eredménye, hogy Krisztus tanító és vezető presbitereket rendelt el az egyházban, de e két csoportnak más-más felelőssége van.
Most nem szeretnék ezzel kapcsolatban érveket felhozni, de a Szentírás világossá teszi, hogy az Ószövetség három tisztsége megjelenik az új szövetség idején is, amikor az egyház az újszövetségi formában megkapta őket. A prófétai tisztség a pásztor-tanító tisztségében, a királyi tisztség az újszövetségi presbiter tisztségében, a papi tisztség pedig a diakónus tisztségében jelenik meg. Ezek az újszövetségi egyházi tisztségek azok a speciális hivatalok, melyek a hívő tisztségéből fakadnak, és azért felelősek. Isten népének minden tagja próféta, pap és király.
A tisztségekhez tartozó kötelességek egy tekintetben megegyeznek. A pásztorok hirdetik az evangéliumot, a presbiterek vezetik az egyházat, a diakónusok pedig gondoskodnak a szegényekről (Csel 6), de mindhárom tisztség által Isten Igéje jut el az Ő népéhez. Ez a három tisztség és kötelesség tükrözi Krisztus hármas tisztségét, aki a mi fő Prófétánk, a mi egyetlen Főpapunk és megdicsőült Királyunk.
Anélkül, hogy jobban részleteznénk ezt a csodálatos struktúrát, amit Krisztus az egyháznak adott, és ami által Maga is jelen van egyházában, jegyezzük meg, hogy a diakónus tisztségét Krisztus a szegényekről való gondoskodás miatt alapította.
Isten különleges ajándéka, hogy Ő maga adja az egyháznak a szegényeket. Krisztus emlékeztet minket erre, amikor azt mondja: „a szegények mindenkor veletek lesznek” (Mk 14:7). A Biblia sokszor beszél arról, hogy Isten különösen gondot visel szegényeire. A szegényekről való gondoskodás az egyházban a legnagyobb megnyilvánulása a szentek közösségének, és a legnagyobb beteljesítése a Szentírás felszólításának, miszerint hordozzuk el egymás terhét, és úgy töltsük be Krisztus törvényét (Gal 6:2). A szegényeknek adni áldott cselekedet, mert aki ad, boldogabb, mint aki kap. Az a gyülekezet, melynek nincsenek szegényei, valamit elveszít abból a boldogságból, amit az egyházban a Megváltó jelenléte ad, és valami más utat kell találnia, hogy testvéregyházaiban vagy felekezetének más gyülekezeteiben gondoskodhasson a szegényekről.
Az evangélium szolgái nincsenek a szegények között, sem feleségeik, sem gyermekeik. Ők nem a jótékonyság céljai. Rájuk nem a diakónusok viselnek gondot. Nem Krisztus ígéretének részeként adatnak az egyháznak: „a szegények mindenkor veletek lesznek”. A diakónusok tisztsége nem azért jött létre az egyházban, hogy a pásztorokról gondoskodjanak, hanem azért, mert a pásztorok (helyesen) túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy gondot viseljenek a szegényekről.
A lelkipásztoroknak nincs idejük a világi munkára sem. A lelkipásztornak teljesen oda kell szentelnie magát Isten Igéjének tanulmányozására és az imádságra (Csel 6:4). Ha a lelkipásztornak másodállást kell vállalnia azért, hogy gondoskodjon feleségéről és családjáról, a gyülekezet meg fogja szenvedni. Ez nem azt jelenti, hogy az úgynevezett „sátorkészítő” lelkipásztorok vétkeznek. Azonban beszéltem néhánnyal, és egyhangúan azt mondták, hogy jobb lenne egyházuknak vagy missziói szolgálatuknak, ha teljes idejükben lelkészként dolgozhatnának.
Az alapelv az, hogy „Méltó a munkás az ő jutalmára” (Lk 10:7). Erről szólt a törvény, amit Izráel kapott arra vonatkozóan, hogy ne kösse be a gabonát nyomtató ökör száját. Az ökör a család számára dolgozott, aki azt birtokolta, és így része lehetett gazdájának földi vagyonából. Végül is, a családnak az ökör munkájának köszönhetően volt elegendő java ahhoz, hogy testi szükségleteit betöltse. A család az ökörnek köszönhette megélhetését. Nem a jótékonyság indította Izráelt arra, hogy az ökör szabadon ehessen abból az ételből, amit segített előállítani!
Ez az alapelv az újszövetségi egyházban is megjelenik. Az ökör és a gazda közötti kapcsolat ugyanaz, mint a lelkipásztor és a gyülekezet közti kapcsolat. Ha nem támogatjuk a lelkipásztort, akkor rákényszerül arra, hogy drága idejét földi dolgokra fordítsa, és a gyülekezet lelkileg szenvedni fog.
Igaz az, hogy a legtöbb gyülekezetben a diakónusok más célokra is gyűjtenek, mint a szegények megsegítésére: keresztyén iskola, gyülekezeti vagy felekezeti célok stb. Ezek közül egyik sem jótékonykodás. Ezekre az anyagi ügyekre egyszerűség kedvéért a diakónusok figyelnek, de ennek nem kötelező így lennie.
Az utolsó kérdés a „kötelező egyházi adó” jó vagy rossz voltára vonatkozik. Az egyházi adakozásra nézve helytelen az „adó” szót alkalmazni. Az USA-ban és Kanadában működő Protestant Reformed Churches-ben ezt éves költségvetésnek nevezzük. A költségvetés a helyi gyülekezet minden kiadását fedezi, heti és családonkénti bontásban. Ez nem kötelező adó, hanem egy olyan összeg, amellyel tájékoztatjuk a gyülekezetet arról, hogy milyen költségei vannak az egyháznak a jótékonysági alapon kívül. Ebben az ügyben is az az alapelv érvényes: mindenki ahhoz mérten adjon, ahogy meg van áldva. A költségvetés alapján való adakozás kiváló módszer a rendszeres adakozásra, hogy az egyház költségeit fedezzük. Ez nem jótékonyság.
Fontos, hogy az emberek eldöntsék, Isten országának melyik ügyére mennyit adnak, beleértve az iskolákat is. Saját gyülekezetemben, azt hiszem, a legtöbbhöz hasonlóan minden vasárnap két adakozást tartanak (istentisztelet közben – ford. megj.), a szükségletekre és a jótékonyságra való gyűjtés mellett. Mint Isten házának jó sáfárai, minden családnak el kell döntenie, mennyit ad az egyház egyes szükségleteire. Ezt az összeget az határozza meg, mennyi kell az egyes ügyekre más ügyekhez képest.
Az adakozás sosem kötelező, hanem egy kiváltság. Isten szemében az özvegy két fillérje értékesebb, mint 1000 dollár vagy font. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.