Kegyelmi Szövetség
Református Hírek
2012. október • XIV. kötet, 6. szám
Isten lelkisége
Isten lelkiségének igazsága (János 4:24) szent küldetésre hív minket. Isten lelkisége nem fér össze a bálványimádással. Amíg az első parancsolat arról szól, hogy Isten egy: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem." (II Mózes 20:3), addig a második parancsolat Isten lelkiségén alapszik: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják." (II Mózes 20:4-6).
Minden pogány bálványimádás tiltott! Az embernek a Teremtőt kell dicsérnie, nem valamiféle teremtményt (Róma 1:23, 25). Tiltottak azonban a „keresztyén" bálványok is, mint a Szentháromság Személyeit ábrázoló római katolikus szobrok és képek vagy a Krisztusról szóló keleti ortodox ikonok. Nem mondhatjuk azt, hogy „Nem imádjuk a fizikai ábrázolást, hanem csak Isten tiszteljük rajtuk keresztül." A pogányok ugyanezt mondják!
Másrészt Isten lelkisége azt jelenti, hogy minden imádásnak lelkinek és belsőnek kell lennie. Ezt tanítja Krisztus is a János 4:24-ben: „Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják." A második „lélek" szó az ember lelkére vonatkozik. Nem álszent, hanem őszinte, tiszta és valódi imádásról van szó. Lelkünkből és szívünkből származó, lelki imádásnak kell lennie, úgy, hogy azt mondjuk, amit gondolunk. Ezért a mi emberi lelkünknek szüksége van a Szentlélekre, hiszen mi magunk teljesen bűnösök vagyunk, és egyedül Ő tudja kimunkálni bennünk a szükséges kegyelmet és érdemeket.
Egy kicsit másként szólva, szükséges az élő hit, hiszen ez az a belső erő, amely képessé tesz minket az egy igaz Isten igaz imádására. A hit foglalkozik az Igében kijelentett láthatatlan és lelki valóságokkal, és „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni [vagy imádni Őt]; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik" (Zsidók 11:6). Ezért az újjászületés létfontosságú az igaz imádás céljából, hiszen a hit az újjászületésből fakad, és hit nélkül nem dicsőíthetjük és nem szolgálhatjuk a Mindenhatót.
A János 4:24 magyarázatául J. C. Ryle ezeket írja: „Az itt és a megelőző versekben található nagyszerű alapelvek fontosságát sosem becsülhetjük túl. Bármilyen vallásos tanítás, amely hajlamos leértékelni a szívbéli imádást a keresztyénséget egy puszta szolgáltatássá alakítva, vagy vissza akarja hozni a zsidó árnyékokat, szertartásokat és szolgálatokat a keresztyén imádásba, e figyelemre méltó versek alapján nem biblikus és helytelenítendő."
Továbbá Isten lelkisége azt is jelenti, hogy minden imádást Isten Igéje szerint kell szabályozni. Ahogy a mi Urunk mondja, nemcsak „lélekben", de „igazságban" kell Istent imádnunk. „Mit kíván Isten a második parancsolatban? Azt, hogy Istent semmi módon ki ne ábrázoljuk, se másképpen ne tiszteljük, hanem csak úgy, amint Igéjében parancsolta." (Heidelbergi Káté, 96. K+F).
Mivel Isten lélek, mi pedig bűnösök vagyunk, vakok vagyunk, és nem tudjuk, hogyan kellene Őt imádnunk. Amint a mi Urunk mondta: „a mi az emberek közt magasztos, az Isten előtt útálatos" (Lukács 16:15). Ezért Isten, aki tiszta lélek, Szentlelke által közli velünk az Írásokban, milyen imádás kedves Őelőtte.
Ezt nevezzük az istentisztelet szabályozó elvének. A szabályozó elv azt tanítja, hogy az egyház istentiszteletének tartalmaznia kell a keresztyén imádságot, a két szentséget (keresztség és úrvacsora), az adakozást, az ihletett zsoltárok éneklését (Zsoltárok 95:2, Kolossé 3:16) és különösen a prédikációt. Az evangélium hűséges hirdetése Jézus Krisztust úgy mutatja be, „mintha ti köztetek feszíttetett volna meg" (Galátzia 3:1). A megtestesült, megfeszített és feltámadott Krisztus kinyilatkoztatja magát, és elvezet bennünket a lelki Isten ismeretére és imádására (János 1:18, 14:6), mert Ő a láthatatlan Istennek képét hordozza magán (Kolossé 1:15, Zsidók 1:3).
A Westminsteri Hitvallás a következőképpen kezeli az imádás bibliai elemeit a szabályozó elv szerint: „A közönséges istentisztelet részei: a Szentírás tisztelettel való olvasása; az Ige tiszta hirdetése és lelkiismeretes hallgatása Istennek való engedelmességben, értelemmel, hittel és tisztelettel, a zsoltárok kegyelmes szívvel való éneklése, és a Krisztus által elrendelt sákramentumok helyes kiosztása és a velük méltón való élés. Különleges eseményekkor az istentiszteletnek más részei is vannak: vallásos eskük, fogadalmak, komoly böjtök és hálaadások. Ezeket szent és áhítatos módon kell használni." (21:5)
Térjünk most vissza a János 4 samaritánus asszonyához! A Megváltó arra tanította őt, hogy a valódi imádás nem egy „szent" hely (mint például a Garizim-hegy vagy Jeruzsálem), vagy az egyházatyákhoz fizikailag kötődő terület kérdése (mint például Jákób forrása). Különösen az Újszövetség idejében ezek nem nagyon fontosak: „De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul" (23. vers).
Az Úr Jézus arra tanította a samaritánus asszonyt, hogy az igaz és elfogadható imádás „lélekben" (azaz szívből) és „igazságban" (azaz Isten Igéje szerint) történik. Ezért csak engedelmességben járó ember tud ilyet felajánlani Istennek. Ennélfogva az ember nem élhet paráznaságban (mint a samaritánus asszony) és nem vihet Istennek dicsőítő áldozatot egyszerre. Csak „az ártatlan kezű és tiszta szívű" ember léphet be Isten udvaraiba imádattal (Zsoltárok 24:4).
Krisztus a samaritánus asszonynak és nekünk kijelentette, hogy a Szentháromság Isten ilyeneket keres az Ő imádóiul (János 4:23). Ezt nem szabad arminiánus értelemben értenünk, miszerint Isten őszintén óhajtja mindenki megtérését és meg is tesz ezért mindent (és nagyon sok embernél nyomorúságosan elbukik). Sokkal inkább, az abszolút szuverén Isten hatékonyan keres, azaz kíván és alkot ilyen imádókat, mint Krisztus is tette a samaritánus asszonnyal ezen az emlékezetes napon Jákób forrásánál Sikárban. Rev. Stewart
Éneklés az Ószövetségben
Egy olvasónk Portugáliából ezt kérdezte: „Az Ószövetségben a nép is énekelte a zsoltárokat, vagy csak a léviták?"
A Bibliában olvashatunk az angyalokról, akik énekeltek a teremtésnél (Jób 38:7), de testvérünk különösen az emberekkel kapcsolatban tette fel ezt a kérdést. Az éneklés mindig része volt az ember Istentiszteletének. A templomi istentisztelet részét is képezte. Úgy tűnik azonban a Bibliából, hogy az éneklés nem csak a közösségi istentiszteletre korlátozódott, sőt, nem is csak a zsoltárokra, hiszen van néhány alkalom, amikor egyes ihletett imádságokat énekeltek Isten csodatetteinek ünneplésére.
Mózes és Izráel gyermekei egy éneket énekeltek Egyiptomból való szabadulásukat követően a Vörös-tengernél (II Mózes 15:1-19). A gyülekezet maga énekelt, és az éneket, amit énekeltek, abban az időben kapták, amikor énekelték. Ezután Miriám, a prófétaasszony a nőket táncba vezette és ugyanazt az éneket énekelték (20-21. versek).
Bárák és Debora, akik nem voltak Léviták, éneket énekeltek a kánaániták pusztulása felett a Bírák 5-ben. Kétséges, hogy Bárák és Debora egy duettet énekeltek volna; valószínűleg írtak egy éneket, és a győztes izraelitákkal együtt elénekelték.
Az I Sámuel 18:6-7-ben azt olvashatjuk, hogy az asszonyok győzelmi éneket énekeltek Saulról és Dávidról, akik megverték a filiszteusokat. Meglepően mindhárom helyen asszonyok énekéről olvashatunk: Miriám és az asszonyok a Vörös-tengernél, Debora és az asszonyok „Izráelnek minden városából" (6. vers); nem csak a lévita városokból.
A templom felépítését követően a zene még fontosabb lett és rögzítettebb formába került. Dávid, aki a templomi munkálatokat megszervezte, néhány hivatásos zenészt is kijelölt Isten imádására. Ő és a zenészek írták a zsoltárokat a templomi istentiszteletben való használatra.
Hadd álljon itt néhány szemelvény a Zondervan Bibliai Képes Enciklopédiából (angolul: Zondervan Pictorial Encyclopedia of the Bible, ed. Merrill C. Tenney, vol. 4 (Grand Rapids, MI: Zondervan, 1975), pp. 314-315):
„A Krónikák beszámolóiban, ahol a templomi szolgálatok statisztikáit olvashatjuk, a 36000 lévita közül, akiket Dávid a templomi szolgálatra kiválasztott, 4000 zenész volt (I Krónika 15:16, 23:5). Ezek »éneklők« voltak, »éneklőszerszámokkal, lantokkal, cziterákkal és czimbalmokkal, hogy énekeljenek felemelt szóval, nagy örömmel«.
… Az énekkar legalább tizenkét felnőtt férfi énekesből állt, korlátlan létszámmal. Az énekesek harminc és ötven év közöttiek voltak, ötéves felkészülési időszakot követően szolgálhattak.
"… Bár a zenei teljesítmény jó részét a képzett énekesek és zenészek nyújtották, a gyülekezetet szintén bevonták az éneklésbe."
Annak ellenére, hogy a zsoltárokat különösképpen azért írták, hogy a léviták dicsőítsék velük Istent a templomban, arra is szolgáltak, hogy a többi törzs tagjai is énekeljék őket, például útban a jeruzsálemi sátoros ünnepekre (Zsoltárok 120-134). Sok zsoltárt egyes szám első személyben írtak, így személyes hitvallásul szolgálnak Isten gyermekei számára, férfiaknak és asszonyoknak, akik kitárhatják lelküket Isten előtt.
Azt sem nehéz elképzelni, hogy a Júda törzséből való Dávid a 23. zsoltárt fiatalkorában írta, amikor hárfájával a legelőn őrizte apja nyáját, vagy néhány zsoltárát akkor szerezte, amikor biztos helyre próbált rejtőzni az életére törő Saul elől.
Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a zsoltárokat egész Izráel énekelte, akár a templomi istentiszteleten, akár a családi áhítatokon, akár egyedül Istennel.
Amikor a mi Urunk tanítványaival megülte az utolsó pászkát és az ószövetségi ünnepet az újszövetségi úrvacsorával váltotta fel, azt olvassuk, hogy dicséretet énekeltek (Máté 26:30). Ez a dicséret nem olyan volt, mint amit ma értünk dicséret alatt, hanem a Zsoltárok 113-118. Az utolsó vacsora természetesen az Ószövetség napjaiban volt, mivel az Újszövetség még nem érkezett el, hiszen Krisztus még nem fejezte be munkáit és nem töltötte ki pünkösdkor egyházára a Szentlelket. Mindamellett Krisztus és tanítványai, akik közül többen valószínűleg nem voltak léviták, az ószövetségi énekeskönyvből énekeltek, és a templomi ceremóniákon kívül.
Sokan a Lukács 1-2 különféle ihletett megnyilatkozásait is énekeknek tartják: a Júda törzséből való Mária magasztaló éneke (1:46-55), amikor megtudta, hogy ő fogja hordozni a Messiást. Ez hasonló Anna imádságához, amikor fiút kapott (I Sámuel 2:1-10). Ilyen a Lévi törzséből való Zakariás pap próféciája is, amikor feloldódott némasága alól (Lukács 1:67-80), valamint az angyalok dicsőítése a bethlehemi mezőn Krisztus születésekor (Lukács 2:13-14).
Az Újszövetségben a Lélek minden hívőre kitöltetett, és az éneklés a bennünk Általa munkált lelki életnek fontos része. Mindenki énekelhet: férfiak és nők, gyermekek, fiatalok és felnőttek.
Pál, Benjámin nemzetségéből (Róma 11:1, Filippi 3:5) és Silás dicséreteket énekeltek Istennek Filippi börtönében (Cselekedetek 16:25); zsoltárokat, melyeket korábbi napjaikban tanultak. Az éneklés kétségkívül a közösségi istentisztelet része volt, hiszen Pál arra figyelmezteti az efézusi és a kolosséi szenteket, hogy énekeljenek a Lélek hatalma által és szívbéli hálával, és egyik a másiknak (Efézus 5:19, Kolossé 3:16).
Az éneklés nincs a közösségi istentiszteletre szorítva, hiszen Jakab ihletett személyes tanácsot ad a szenteknek, amikor arra tanít minket, hogy zsoltárokat énekeljünk, ha örömünk van (Jakab 5:13).
Az éneklés Isten csodálatos ajándéka. Mindent, ami a szívünkben van, úgy fejezhetünk ki énekszóval, ahogy semmiféle más módon nem tehetjük meg. Az éneklés mindig olyan megszentelt érzelmeket közvetít, amelyek hitelesen és különféle nézőpontokból szólnak megváltásunkról. Istenhez kiáltunk segítségért a bajban; bocsánatért könyörgünk, ha vétkezünk; félelemmel csodálkozunk Isten teremtésének és saját megváltásunk csodáin; dicséretre és hálaadásra emeljük fel hangunkat Ahhoz, aki a magasban lakozik. Énekkel ezt úgy lehet kifejezni, ahogy prózában sosem. Ez egy hatalmas ajándék. Énekeljünk bölcsességgel és Isten dicsőségére (Zsoltárok 47:8)! Prof. Hanko
Ha minden hónapban szeretné megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, kérjük, ezt jelezze Vásárhelyi Bálintnak, és örömmel küldjük Önnek.