2013. október • XIV. kötet 18. szám

Bethlehemet elhagyni Moábért (2)

Legutóbbi számunkban Ruth könyvének történeti keretével foglalkozunk. Most a Ruth 1:15öt fogjuk közelebbről megvizsgálni, amiből egy létfontosságú lelki tanulságot vonhatunk le. Ez nem meglepő, hiszen e verseket a Bibliában olvassuk, ami egy vallásos könyv, és azzal foglalkozik, hogyan kell megismerni és szolgálni azt az egy, igaz és élő Istent, aki Jézus Krisztusban jelentette ki Magát. „A teljes írás [így Ruth könyvének első 5 verse is] Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre" (II Tim 3:16).

A Ruth 1-ből kiderül, hogy ennek az öt versnek mi a lelki jelentősége. Először három halálesettel találkozunk egy kicsi családban (3, 5). Ez megdöbbentő. Isten az, aki itt ítél? Ítéletet gyakorol a bűn miatt – Izrael elhagyásának bűne miatt?

Másodszor megfigyelhetjük, hogy a Ruth 1:1-5-ben van a könyv egyetlen olyan jelenete, amelyben Isten nevéről nem esik említés. Lehet, hogy ez arra mutat, hogy amikor Elimélek elhagyta Bethlehemet, hogy Moábba távozzon, nem vette igazán számításba Istent és Igéjét? Ez nem más, mint Istent elhagyni valamilyen oknál fogva; az egyházból való kilépés.

Az is fontos, hogy a legelső vers így kezdődik: „És lőn azon napokban, a mikor a bírák bíráskodának…" Ez természetesen azt határozza meg, mikor történtek ezek az események, de arra is enged következtetni, hogy Elimélek és családja azon időszak általános engedetlenségével összefüggően vándorolt ki Bethlehemből Moáb földjébe. A Bírák könyvének utolsó fejezeteiben visszatérő ez a gondolat: „Ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt" (17:6, 18:1, 19:1, 21:25). E versek szövegkörnyezete bővebben kifejti azon idők istentelenségét. A Ruth 1:1-ben említett éhség is Isten ítélete volt Izráelen annak bűnei miatt (V Mózes 28:23-24).

E három tényező (három haláleset, Isten nevére való hivatkozás hiánya, a bírák sötét napjai) együttesen már elég meggyőző, de a következő két érv még inkább egyértelmű, és Naómi és Ruth szavain alapszik.

Naómi a vele lévő férfiak halálát követően így szól: „…engem talált az Úrnak keze" (Ruth 1:13) és „nagy keserűséggel illetett engem a Mindenható" (20). „Többed magammal mentem el, és elárvultan hozott vissza engemet az Úr; miért hívnátok hát engem Naóminak, holott az Úr ellenem fordult, és a Mindenható nyomorúsággal illetett engemet?" (21). Az igaz Istennek természetesen joga van ezt cselekedni, hiszen megítéli a bűnt.

Ruth Naómihoz intézett csodálatos és megindító szavai pedig ezek: „Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled" (16-17). Ha Ruth helyesen cselekedett, amikor Izráelbe költözött Moábból, akkor Elimélek családja helytelenül cselekedett, amikor Moábba költözött Izráelből.

A Ruth 1-ben talált öt érv mellett figyelembe kell vennünk a kapcsolódó bibliai tanításokat is. Ha valaki elhagyja Izráelt Moábért, Isten földjét hagyja el, azt a földet, amit Ő adott népének, azt a földet, ahol Jehova lakozott. Elimélek családja elhagyta azt a földet, amit Isten adott nekik Bethlehemben, azt a földet, ami a mennyei örökség jelképe volt.

Másrészt Elimélek családja elhagyta Isten népét. Izráelből sokan istentelenek és hitetlenek voltak, még a választottak sem voltak tökéletesek, de az utóbbiak mégis Isten megváltott, elhívott és hívő népe voltak. Súlyos bűn volt Isten egyházát és a szentek közösségét elhagyni (Heidelbergi Káté 54-55. K+F). Isten népét elhagyni annyi, mint Istent, az Ő népének Istenét elhagyni. Emlékezz erre, ha valaha megkísért a gondolat, hogy elhagyd az egyházat, ahol az Úr lakozik (I Tim. 3:15), a szentek közösségét, ami végsősoron a Szentháromság Istennel való közösség (I János 1:3)!

Harmadrészt, Elimélek családja elhagyta Isten tisztviselőit: a bírákat, prófétákat, papokat és lévitákat, akiket Isten az ószövetségi egyházba helyezett el. Ha valaki ma elhagyja az igaz egyházat, ahol az Igét hűségesen hirdetik, rendben kiszolgáltatják a szentségeket és gyakorolják az egyházfegyelmet (Belga Hitvallás 28-29), akkor elhagyja a lelkipásztorokat, akiken keresztül Krisztus tanít minket, a presbitereket, akik által Ő uralkodik rajtunk és a diakónusokat, akiken keresztül Ő mutatja meg nekünk irgalmát (Belga Hitvallás 30-31).

Negyedszer, Elimélek családja elhagyta Isten tiszteletét a szentélyben, ahol Isten megmutatta jelenlétét ott lakozó dicsőségével. Ott mutatták be az áldozatokat, amelyek a bűneinkért a kereszten végzett teljes és gazdag engesztelésről beszéltek. Vajon Elimélek és családja felmentek mindhárom sátoros ünnepre a Moáb földjén töltött közel tíz esztendő alatt (Ruth 1:4)? Sajnos sok gyakorló keresztyén ma is minden további nélkül elfogadna egy állást az ország vagy a világ más részein, mielőtt megvizsgálná és utánajárna, van-e ott igaz református egyház.

Ötödször, vajon megtartották-e a negyedik parancsolatot és megemlékeztek-e az Úr napjáról Moáb földjén? Hogyan szenteli meg valaki az Úr napját, ha nincs egy hűséges, igaz gyülekezet, ahova elmenjen? A Zsidók 10:25 figyelmeztet minket: „El nem hagyván a magunk gyülekezetét, a miképen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást…"

Hatodszor, Elimélek családja elhagyta Istent. Isten földjét, népét, tisztviselőit, tiszteletét és napját elhagyni annyi, mint Őt elhagyni. Amikor Moábba költözött, Naómi valamilyen mértékben és néhány évig elhagyta az Urat. Istennek hála, később megbánta tettét és visszatért Izráelbe.

Elimélek bűnét elítéli a Belga Hitvallás 28. cikkelye: „Hisszük, hogy mivel ez a szent közösség és gyülekezet az üdvözültek közössége, hogy rajta kívül nincs üdvösség, senkinek sem szabad önmagával megelégedve elvonulnia attól, függetlenül a helyzetétől, vagy állapotától. Ehelyett minden ember köteles csatlakozni hozzá, megtartván az egyház egységét azzal, hogy alávetik magukat tanításának és fegyelmének, Jézus Krisztus igájába hajtják a nyakukat, és egymás épülését szolgálják az Istentől ugyanannak a testnek a tagjaiként kapott ajándékaik szerint. S hogy még hatékonyabban fenntarttassék ez az egység, Isten Igéje szerint minden hívő kötelessége elkülöníteni magát azoktól, akik nem tartoznak az egyházhoz avégett, hogy csatlakozzon ehhez a közösséghez, valahol is csak Isten megalapította azt még akkor is, ha a polgári hatóságok és a királyi rendeletek ezt megtiltják, s halálbüntetés, vagy fizikai fenyítés lesz a következménye. Ezért mindenki, aki kivonul az egyházból, vagy nem csatlakozik ahhoz, Isten rendeletével szegül szembe."

Közösségi felelősségvállalás és az Ezékiel 18

„És lőn az Úr szava hozzám, mondván: Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele? Élek én, ezt mondja az Úr Isten, nem lesz többé helye köztetek ennek a közbeszédnek Izráelben." (Ezékiel 18:1-3).

Egy testvérünk ezt írja: „Olvastam a Kegyelmi Szövetségben Prof. Hanko közösségi felelősségről írt magyarázatát, ma reggel pedig az Ezékiel 18-at, ami úgy tűnik, mintha közvetlen ellentmondásban állna azzal, amit Prof. Hanko írt. Lehet, hogy meg tudná magyarázni ezt a szakaszt."

Ez egy jó és fontos kérdés, és örülök neki, hogy lehetőségem van megválaszolni azt.

Izráel fiai ezt a közmondást emlegették: „Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele" (2). Azok az emberek beszéltek így, akik már a fogságban voltak. Joákház királysága alatt egy csoport Izráelitát elhurcoltak Babilonba. Amikor Sédékiás lett a király, mindenki fogságra került. Júda fogságának hetven esztendeje az első fogsággal kezdődött.

Ezékiel is fogságba került a rabok első csoportjával, és a Kébár folyó mellett hirdette az Igét. Nehéz idők vártak rá, mivel a rabok lázadtak büntetésük ellen. Amikor ezt a közmondást idézték Ezékielnek, úgy értették, hogy igazságtalanul vannak a fogságban. Semmit nem tettek, amiért ilyen szörnyű büntetés kellett volna érnie őket. Nem haboztak beismerni, hogy atyáik olyan bűnöket követtek el, amiért megérdemelték a fogságot, de magukat nem ismerték el bűnösnek, így arra panaszkodtak, hogy igaztalanul büntettetnek atyáik vétkeiért. Hatalmas vád volt ez Isten igazságosságával szemben.

Azonban az állítás, amelynek alátámasztására e közmondást idézték és maga a közmondás is valójában hamis volt, amit az Úr válasza mutat meg.

Mindenekelőtt szükséges elolvasnunk a fejezet többi részét is. Isten több dolgot akar megmutatni ebben a szakaszban. Az Úr hangsúlyosan kiemeli, hogy Ő minden útaiban igaz és igazságos, és ha egy ember igaz és igazságos, nem fogja megbüntetni. Ez azt jelenti, hogy ha valaki azt gondolja, hogy teljesen bűntelen és mégis el kell szenvednie azt a büntetést, amit atyái érdemeltek meg, nagy tévedésben van.

Isten azt mondja, hogy ha egy ember vétkezik és megbánja bűnét, nem bünteti meg (21). Az ember saját bűnéért hal meg, nem mások bűnéért.

Az Ezékiel 18 arra tanít minket, hogy Isten akarata az, hogy a bűnös megbánja bűnét, szolgálja Őt és tartsa meg parancsolatait. Amennyiben a bűnös elfordul bűnétől és megbánja azt, Isten kész a bocsánatra és az áldásra. Minden ember bizonyos lehet efelől. Ha egy embernek istentelen szülei vannak, de ő maga szent életet él, nem lesz rajta Isten büntetése. Isten irgalmas és kegyelmes, de tökéletesen igaz.

Mi van akkor a közösségi felelősséggel?

A közösségi bűntől való megszabaduláshoz az kell, hogy az ember személyesen megbánja azt. A bűnbánat pedig ezt jelenti:

Az ember beismeri saját részét a bűnben
Megteszi, amit tud, hogy kiirtsa a bűnt
Nyilvánosan kárhoztatja a bűnt, és megmutatja, az miért Isten ellen való bűn
Nem követi el ugyanazt a bűnt, hanem Isten kegyelméből kiűzi azt életéből.

Mindazonáltal van itt még egy tényező. Isten a bűnt bűnnel bünteti, kisebb bűnt nagyobb bűnnel, nemzedékekre hatóan. Azért a bűnért, amit egy apa elkövet, gyermeke is felelősséggel tartozik. Isten meglátogatja az atyák hamisságát fiaikban (II Mózes 20:5). A felelősség ténye egyértelműen kiderül abból, hogy a gyermekek ugyanazon bűnöket követik el, mint szüleik, sőt, saját életükben megsokszorozzák azt. Ekkor szüleik bűne saját bűnükké válik, és büntetésük saját bűnükért éri őket utol.

Sok családban és saját rokonságomban is láttam, hogy mit jelent Isten e szabálya. Szülők családjukkal ilyen-olyan okból kifolyólag elhagyhatják az igaz egyházat és gyermekeiket is viszik magukkal. Olyan gyülekezethez csatlakoznak, ahol az evangélium nem hirdettetik teljes tisztaságában. A gyermekek még messzebbre sodródnak szüleiknél. Idővel, későbbi nemzedékeknél a gyermekek nem is járnak többé templomba.

Ha azonban néhányan közülük megvallják az igaz egyház elhagyásának bűnét, elfordulnak bűneiktől és a keresztnél keresik a megbocsátást, nem kapnak büntetést bűneikért és szándékaikért. A bűnbánat által megtapasztalják az atyáikat sújtó ítélet alól való megmenekülés áldásait.

Mindig van bűnbocsánat és megváltás azoknak, akik elfordulnak gonosz útjaikról, még akkor is, ha ez ugyanaz a gonosz út, amin szüleik jártak. Ehhez azonban meg kell bánni a bűnöket, azokat a bűnöket, amelyeknek ő is részese lett. Prof. Hanko

Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. Igény szerint postai kézbesítés is megoldható. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt illetve kérdéseket szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.