2016. október • XVI. kötet 6.
Isten hosszútűrése – különös és Önmagában való
Legutóbbi három számunkban átvettük az Isten hosszútűréséről szóló bibliai részeket. Mind az Ószövetségben (a történeti könyvekben, a Zsoltárokban és a prófétáknál), mind az Újszövetségben (az evangéliumokban és az apostoli levelekben) megfigyelhettük, hogy Jehova hosszútűrése különös (speciális).
Először is láttuk, hogy Isten hosszútűrése azért különös, mert az Ő kegyelmével, irgalmával és jóságával állítható egy sorba. Ez a helyzet mindhárom ószövetségi történeti könyvnél. A II Mózes 34:6-ban Jehova így beszél Magáról: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú”. Később Mózes ezt mondja: „Az Úr késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú, megbocsát hamisságot és vétket” (IV Mózes 14:18). A Léviták is megvallják a Felségesnek, hogy „te bűnbocsánatnak Istene vagy, könyörülő és irgalmas, hosszútűrő és nagy kegyelmességű, és el nem hagytad őket” (Nehémiás 9:17).
Nem lepődünk meg azon, hogy a Zsoltárok könyvében erről az isteni tulajdonságról beszélő három vers hosszútűrését könyörületével, kegyelmével és irgalmával köti össze, hiszen az Isten hosszútűrésére vonatkozó két mózesi szakaszon alapulnak. „De te Uram, könyörülő és irgalmas Isten vagy, késedelmes a haragra, nagy kegyelmű és igazságú!” (86:15). „Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű” (103:8). „Irgalmas és könyörületes az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű” (145:8).
A próféták ugyanezt a csodálatos és harmonikus képet festik Isten jóságának vonásairól. Mindkét helyen megjelenik irgalmassága is: „És szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű” (Jóel 2:13); „…tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú” (Jónás 4:2).
Másodszor, abból láthatjuk, hogy Isten hosszútűrése különös, hogy a Szentírás arról beszél, hogy csak a választottak felé nyilvánul meg. Ez már akkor megjelenik, amikor ez az isteni tökéletes tulajdonság először fordul elő az Ószövetségben. Az Isten, aki „irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra” (II Mózes 34:6), kijelenti: „könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek” (33:19).
Amikor az Újtestamentumban először találkozunk Jehova hosszútűrésével, Jézus is nyomatékosítja ezt: „Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk?” (Lukács 18:7). Péter is azt tanítja, hogy az Úr „hosszan tűr érettünk”, akik választottak és „szeretettek” vagyunk (1:10; 3:1). Amikor az Úr „elszenvedte a harag edényeit [azaz az elvetetteket], melyek veszedelemre készíttettek”, Pál kijelenti, hogy „békességes tűréssel” van az irgalom edényeire, azaz a választottakra nézve, „melyeket eleve elkészített a dicsőségre” (Róma 9:22-23).
Isten hosszútűrésének különös volta harmadszor azokban a csoportokban nyilvánul meg, akik felé megmutatkozik ez a hosszútűrés. Ilyen a „nyolcz lélek”, aki megtartatott „víz által” a bárkában (I Péter 3:20), a lelki Izráel (Jóel 2:13), a bűnbánó pogányok (Jónás 4:2), az Újszövetség hívő zsidói és pogányai (I Timóteus 1:16), illetve olyan kegyes emberek, mint Jeremiás (Jeremiás 15:15) vagy Pál (I Timóteus 1:16).
Negyedszer, Isten hosszútűrésének különös voltát abból látjuk, hogy mindig üdvözítő, vagyis megmentő: „a mi Urunknak hosszútűrését idvességnek tartsátok” (II Péter 3:15). Jézus Krisztus keresztjében nyilvánul meg (I Timóteus 1:15-16), aki „Isten választottainak egyetlen Megváltója” (Westminsteri Kiskáté, 21. kérdés).
Ezen a ponton felmerül egy kérdés Isten természetével kapcsolatban: hosszútűrő-e az Úr Önmagában? A válasz egy határozott igen!
Az első ok abban rejlik, hogy Isten elégséges Önmagának. Nincs szüksége semmire Önmagán kívül, mert Ő tökéletesen teljes és gazdag. A Mindenható minden tulajdonságában, így hosszútűrésében is elégséges Önmagának. Másodszor, Jehova változhatatlan, ezért nem válhat teremtése révén hosszútűrővé.
Hogyan lehet Isten hosszútűrő saját Lényében? Először is, el kell szakadnunk minden olyan gondolatunktól, ami Jehovát az időhöz köti, hiszen Ő örökkévaló, az időn felül álló, és számára nincs idő. Másodszor, a Felséges sosem fárad el, sosem unja meg Magát, végtelen dicsőségét, gazdagságát és teljességét (miközben mi, véges és bűnös emberek sokszor elfárasztjuk magunkat).
Ha meg akarjuk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy Isten hosszútűrése nem más, mint állandó, és soha nem gyengülő gyönyörködése Önmagában, mint a tökéletesen boldog Egyben. Szívünkből dicsőítjük a hosszútűrő Jehovát: „Az örökkévaló királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké! Ámen” (I Timóteus 1:16-17).
Isten Személyeire nézve is hosszútűrő. A Szentháromság Isten lényében egy, személyeiben három: Atya, Fiú és Szentlélek. Végtelenül boldog az Önmagában való áldott szövetségi közösségben, ami az Atya, a Fiú és a Szentlélek között áll fenn. Ez az isteni Közösség teljesen tökéletes, állandóan élő, gyönyörű, mély és elégséges. A három isteni Személy közössége sosem csökken, és sosem lát hiányt (sajnos, ellentétben a mi egymással való közösségünkkel).
A hosszútűrő Szentháromság Istenre tekintve (I Tim 1:16) újra így kiálthatunk: „ Az örökkévaló királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké! Ámen” (17)! Rev. Stewart
Isten jelenléte a pokolban
Egyik olvasónk ezt a kérdést tette fel: „Hogyan lehet a mindenütt jelenlévő Isten jelen a pokolban, ami a Tőle való teljes elszakadás helye?”
Testvérünk valószínűleg a Jób 26:6-ra gondol: „Az alvilág mezítelen előtte, és eltakaratlan a holtak országa”, vagy a Zsoltárok 139:8 juthatott eszébe: „Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy”.
Az utóbbi verset idézzük teljes szövegkörnyezetével együtt: „Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem” (7-10).
Először figyeljük meg, hogy hol van jelen Jehova: a szárazföldön és a tengeren (még a tenger legtávolabbi részein is), és a mennyben és a pokolban (Seol). Másodszor jegyezzük meg, hogy Isten minden Személyében jelen van mindenhol, beleértve Szentlelkét is (7), és így lelkileg és láthatatlanul van jelen. Harmadszor, ragaszkodjunk ahhoz a vigasztaláshoz, amit ez Jehova népének ad, hiszen Isten mindenütt jelen van velünk az Ő szövetségi jóságában. Innen származik a zsoltáros Dávid félelme és csodálata, amit ebben a költői kérdésben fejez ki: „Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak?” (7).
Térjünk azonban vissza a kérdéshez, és közelítsük meg teológiai szempontból.
Isten mindenütt jelenvalóságát másként immanenciának nevezzük. Jehova mindenütt jelen van, az egész földi és mennyei teremtésben. Isten jelenléte szorosan kapcsolódik teremtő és gondviselő munkájához.
Isten teremtő munkája – a Szentírás szerint – az az isteni tevékenység, ami által minden mennyei és földi teremtményt létrehozott úgy, hogy közben lényegét tekintve elválasztotta Önmagát azoktól, de a teremtmények létezésükben akkor és most is Tőle függnek.
Annak tagadása, hogy mindent Isten teremtett, az evolucionizmus istentelen eretneksége, ami kitoloncolja Őt saját teremtéséből. Ha tagadjuk, hogy minden teremtmény létezése folytonosan Istentől függ, a deizmus eretnekségéhez jutunk, ami Angliában alakult ki, és a teisztikus evolúció cselédjévé vált. A másik véglet a panteizmus, ami azt tanítja, hogy a teremtés Isten isteni Lényének kiáramlása. Ezen ördögi tan szerint a szelíd ibolya és a hatalmas tölgy maga Isten, az Ő Lényében.
A Szentírás azt tanítja, hogy mindent Isten teremtett hatalmának szava által (Zsidók 11:3), és ma is szólja azt a szót, ami az egész teremtést létrehozta. Így a teremtés mindig Isten szavának köszönheti létezését (1:3).
Miután Isten egyszer létrehozta az embert, folyamatosan szólja az „ember” szót. Ha egyszer megszűnne szólni ezt a szót, az ember megszűnne létezni. Ez érvényes minden egyes emberre, gonoszra és igazra egyaránt – beleértve az Embert, Jézus Krisztust is emberi természetére nézve, hiszen az Ige testté lett és lakozott mi közöttünk (János 1:1-14).
A gondviselés azt jelenti, hogy Isten, aki mindennek létezést ad, minden teremtményét fenntartja, és vezérli azok cselekvéseit oly módon, hogy mindegyik az Ő eszköze nagyságának, hatalmának, felségének és szuverenitásának kijelentésére. Ha ennél kevesebbet mondanánk, Isten hatalmától független erővel ruháznánk fel a teremtést.
A Biblia világosan beszél arról, hogy a sötétség seregei is Jehova szuverén uralma alatt állnak. A Sátán csak Isten engedélyével hozhat romlást Jóbra (Jób 1:6-12; 2:1-6). Az Akháb prófétáiban lévő hazug lelket is Isten küldte (II Krónikák 18:18-22). Krisztus, megdicsőült Urunk Isten jobbján teljes hatalommal bír az istentelenek fölött is (Zsoltárok 2).
Mivel Isten jelen van a gonoszok között is, és az ő életük felett is szuverén módon uralkodik, nem nehéz arra következtetnünk, hogy a pokolban is jelen van. Ezt azonban nagyon óvatosan kell értelmeznünk.
A Biblia kétféle értelemben beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról a racionális-morális teremtményekkel kapcsolatban. Isten két lényegesen eltérő módon van jelen az istentelenek és az igazak közt. Az istentelenek között azért van jelen, hogy kiszolgáltassa őket szuverén hatalmának – így van ez a pokolban is. Az igazak között viszont jó kedve szerint, szeretetében és irgalmas könyörületéből van jelen. Másként fogalmazva, Isten a gonoszokkal ellenük való tüzes haragjában van jelen, míg az Ő népét Jézus Krisztusban szereti, és örök szövetségi közösségébe fogadja.
Azt gondolom, hogy a pokol nem lenne olyan szörnyű, ha Isten nem lenne ott. Isten azonban ott van, és ez teszi olyan borzasztóvá.
Nem igaz-e ez egy földi kapcsolatra nézve is? Ha 10000 kilométerre élek az édesapámtól, amikor valamiért megharagszik rám, könnyebben elviselem, ha haragjáról levélben értesít. Azonban ha ugyanabban a szobában lennénk, és látnám a szemében lángoló mérget, ha hallanám a hideg, kimért szavakat, amelyek haragját közvetítik, ha minden testmozdulata arról a szándékáról árulkodna, hogy elvessen mint fiát, és ne legyen hozzám semmi köze, az elviselhetetlen lenne. „Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni” (Zsidók 10:31).
Ezzel fény derül egy félreértésre testvérünk kérdésében. A pokolról alkotott elképzelés, miszerint az „az Istentől való teljes elszakadás helye”, a legjobb esetben is csak részleges. A pokol teljes elszakadás mindattól a jótól, amit Isten gondviseléséből küld, de nem a mindenütt jelenlévő Egy Istentől. Az Úr jelen van a pokolban is, mint a meg nem tért bűnösök szent, bosszúálló bírája.
Még egy gondolat: van oka annak, hogy Isten megteremtette és fenntartja a gonoszokat. Ezt az okot határozza meg a Belga Hitvallás 16. cikkelye, ami arról beszél, hogy a kiválasztásban Isten célja irgalmának kijelentése, de azt is hozzáteszi, hogy „igazságos, mert a többieket meghagyta a bukásban és a pusztulásban, amelybe önnön magukat juttatták”. Az elvetéssel Isten célja igazságosságának kijelentése. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.