2017. október • XVI. 18. szám
Mi az, hogy protestáns? (4)
Miután az előző három cikkben összefoglaltuk a protestáns szó eredetét és jelentését, és röviden elmagyaráztuk azt a bibliai és reformátori igazságot, hogy az üdvösség egyedül hit által, egyedül Krisztusban, egyedül kegyelemből, egyedül Isten dicsőségére, egyedül a Szentírás szerint nyerhető el (ez az öt Sola), még néhány fontos szemszögből meg kell vizsgálnunk a protestantizmust.
Elsőként, a protestantizmus hitvallásos. Ez manapság nagyon félreértett téma. A népszerű, de téves elképzelés az, hogy a protestánsok a Sola Scripturában hisznek (egyedül a Szentírás), ezért nincsenek hitvallásaik. Nem igaz! Az anabaptisták hitték azt, hogy a Sola Scriptura azt jelenti, hogy nem kellenek hitvallások. A protestánsok ugyanúgy szembe fordultak velük, mint a római katolikusokkal.
Az 1529-es speyeri országgyűlésen az első protestánsok egyedül a Szentírás alapján protestáltak, tiltakoztak (innen származik az elnevezésük) a római katolikus többség istentelen döntései ellen. 1530-ba, a következő évben pedig elfogadták az Ágostai Hitvallást.
A protestáns reformáció református ágában (inkább, mint a lutheránusban) ezután is több hitvallást készítettek azok az emberek, akik hittek a Sola Scriptura tanításában. Ifj. James T. Dennison négykötetes angol nyelvű könyve, a Reformed Confessions of the Sixteenth and Seventeenth Centuries in English Translation (A 16-17. század református hitvallásai angol fordításban) 127 hitvallást gyűjt össze az 1523-1695-ig tartó 173 éves időszakból. Ez átlagosan 16 hónaponként jelent egy új hitvallást!
Két ténnyel kell szembenéznünk a protestantizmus kezdeti szakaszát illetően. Ekkor születtek meg az egyháztörténelem legtisztább kijelentései a Szentírás egyedülálló voltáról. ugyanakkor ekkor keletkezett az egyháztörténelem során a legtöbb hitvallás. Hogyan lehet ezt a kettőt összebékíteni és megérteni?
Nem túl nehéz ez a feladat. A Sola Scriptura azt jelenti, hogy egyedül a Biblia Isten írott Igéje, így a hit és erkölcs végső bírója. A hitvallások összefoglalják, amit Isten ihletett, tévedhetetlen, legfelsőbb tekintélyű Igéje tanít.
A hívő protestánsok nem elégszenek meg azzal, hogy vannak hitvallásaik; őrzik őket, ragaszkodnak hozzájuk, és tanítják a hitvallásaik által összefoglalt bibliai tanokat.
Másodszor, a protestánsok igazi egyházi tagok, és szeretik Krisztus egyházát. A protestánsok nem individualisták, és nem a maguk útját járják, nem csak saját dolgaikkal vannak elfoglalva.
A protestáns reformáció egy szervezet, a hívők közösségének, az egyház megújítása volt. Ez azt jelenti, hogy a reformáció megjelent az egyház tanításában (beleértve az öt Solát), az egyház hitvallásaiban, az egyház igehirdetésében, az egyház szentségeiben, az egyházfegyelemben, az egyházkormányzatban és egyház istentiszteletében. Az istenfélő protestantizmus vágya, célja és eredménye ez: bibliai és protestáns egyházak, amelyeket bibliai és protestáns vezérelvek kormányoznak, tagjai pedig a bibliai és protestáns igazságról vannak meggyőződve, így a dicsőség egyedül a Szentháromság Istené, Jézus Krisztusban.
Harmadszor, a protestánsok és a protestáns egyházak harcra szállnak a hazugsággal szemben és az igazság mellett. A hívő protestantizmus történelme a harcoló egyház történelme. Ez történt az elmúlt 500 évben, a speyeri országgyűlés (1529), Luther Márton híres szavai az 1521-es wormsi országgyűlésen: „Itt állok” és 95 pontja (1517) óta.
Elnevezésben ugyan nem, de a protestantizmus hűséges tanúja volt Husz János is Csehországban, Wycliffe János Angliában, a waldensek szerte az Alpokban, Gottschalk egész Európában, Augustinus Észak-Afrikában stb.
Ugyanezen hitért való küzdelem jelenik meg a Biblia lapjain is, amikor az Apostolok Cselekedeteiben és az apostoli levelekben az apostolok szembeszállnak a szadduceusokkal és a judaistákkal; az Úr Jézus írástudókkal és farizeusokkal szembeni szolgálatáról szóló evangéliumi beszámolókban; valamint az ószövetségi igaz próféták, például Illés munkáiban.
Napjainkban az igazság szeretetéből és azért, hogy másokat Isten kegyelméből az igazságnak megnyerjenek, a hívő protestáns emberek és egyházak küzdenek a hittől való elfordulás ellen: a liberális teológia, az arminianizmus, a nők egyházi tisztségviselése, a hamis ökumenizmus (a római katolikusokkal és egyéb, hamis és hitehagyott egyházakkal és a szektákkal), a homoszexuális és leszbikus egyházi tisztségviselők és egyháztagok, a pogány vallásokkal való szinkretizmus ellen stb.
Isten gyermekének joga és feladata, hogy tiltakozzon a saját egyházában megjelenő bibliátlan tanítás és gyakorlat ellen, mert hívőként próféta, pap és király, és részesült Jézus Krisztus lelki kenetében. Tiltakozása rendezetten, az egyház rendje szerint kell történjen, a református hitvallások és az egyházi szokás vagy egyházi rendtartás szerint. Ezt a tiltakozást alázattal, de bátran, imádsággal és a Szentírással felvértezve kell megtenni, Isten dicsőségére.
A 119. zsoltár gyönyörűen összefoglalja a biblikus protestantizmust: „A te határozataidból leszek értelmes, gyűlölöm azért a hamisságnak minden ösvényét” (104) „Inkább szeretem azért a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat. Igaznak tartom azért minden határozatodat, és a hamisságnak minden ösvényét gyűlölöm” (127-128).
Legközelebb, ha Isten is úgy akarja, a protestantizmus főbb etikai tanításaival foglalkozunk. Rev. Stewart
Érzelmek
Egy olvasónk így ír: „Egy kérdést szeretnék feltenni a szeretettel és az érzelmekkel kapcsolatban. Olvastam néhány írást ezzel kapcsolatban, például Herman Hoeksema magyarázatát Isten szeretetéről. Úgy határozza meg a szeretetet, mint »kötelék«, és úgy is, mint »vágyakozás«. Van, aki szerint a szeretet egy érzés, mások szerint a szeretet hátterében az akarat áll. Az a kérdés, hogy mi a kapcsolat a szeretet és az érzések vagy érzelmek között? Érzések vagy érzelmek alatt a tudatnak azt az oldalát értem, amelyben az ember örömöt, bánatot, félelmet, gyűlöletet vagy hasonlót mutat, eltérően a tudat értelmi és akarati oldalától.”
Magyarországi olvasónktól érkező kérdésünk egy olyan vitába tenyerel bele, ami az egyházban már Augustinus (354-430) óta jelen van. A vita az érzésekről és érzelmekről szól, és arról, hogy egy ember érzelmei hogyan kapcsolódnak értelméhez és akaratához. A vita főként akörül összpontosult, hogy az érzelmek vajon a lélek egy elkülönült részét alkotják, vagy egy másik részhez tartoznak.
Természetesen ez a vita feltételezi, hogy az embernek van lelke, és nem csak vak evolúciós folyamatok során alakult ki. Az ember lelke nem anyagi, és az ember egész lényét áthatja. A Biblia beszél a lélekről.
A lélek részei a facultas intelligendi és a facultas volendi, azaz az értelem és az akarat. A vita központi kérdése az, hogy az érzelmek (ha léteznek) a lélek külön részét képezik, vagy egy másik részhez, az értelmekhez vagy az akarathoz tartoznak.
Ez a kérdés érdekes és fontos. Herman Bavinck írt egy könyvet, melynek címe Bibliai és vallásos pszichológia. Sajnos, hollandul írta. Lefordítottam angolra egy teológiai kurzushoz, és a Protestant Reformed Seminary Wyomingban (USA, Michigan) ki is adta néhány példányban.
Bavinck meg van győződve arról, hogy az érzelmek az akarathoz tartoznak. Helyesen kimutatja azt, hogy ha az érzelmek külön területet képviselnének, azaz nem tartoznának az ember értelméhez és akaratához, akkor kívül esnének az ember erkölcsi felelősségén.
Amit az érzelmekről szeretnék mondani, főként Bavincktól tanultam, bár Hoeksema tanításában is újra meg újra előkerülnek az érzelmek, ahogy a kérdező rámutatott.
Olyan világban élünk, ahol úgy tűnik, hogy az emberek az érzelmeket hiszik életünk legfőbb lelki területének. Sokan tévesen azt gondolják, hogy a semmiből előtörő érzelmeink alapján kell megtennünk, amit megteszünk. A lényeg az, hogy az érzelmek függetlenek az értelemtől és az akarattól, ezért nem tudjuk azokat befolyásolni. Az egészet ez a szörnyű mottó foglalja össze: „Tedd, ami jólesik!”
Az igazság az, hogy érzelmeink akaratunkhoz tartoznak, akaratunk pedig értelmünktől függ. Isten úgy alkotott minket, hogy a körülöttünk lévő teremtéshez elsősorban értelmünkön keresztül kapcsolódunk. Ismerjük a teremtést. Ismerjük a Bibliát is, Isten ihletett Igéjét. Az akarat nem tud olyan módon cselekedni, amit az értelem nem ismer.
Az érzelmek az akarat tevékenységéhez tartoznak. Az akarat választ azon lehetőségek közül, amelyek az ember elé kerülnek. Remélem, senki nem következtet ebből a gondolatból arra, hogy az ember választhatja Istent vagy Krisztust az ellenállhatatlan kegyelem nélkül. Az ember teljesen romlott, de természeti dolgokban megmaradt a döntési szabadsága. Például, ő választja ki, hogy milyen úton jut el céljához. Az élet döntések folyamatos sorozatából áll, minden nap, minden pillanatban. Az, hogy mit választ az ember, függ attól, hogy mit szeret és mit nem, mit akar és mit nem, mit kíván és mit gyűlöl. Hit nélkül az ember minden döntése bűnös (Róma 14:23), de egyes döntések bűnösebbek a többinél.
Az ember nem ura sorsának, és nem parancsnoka a lelkének. Isten határozza meg azt az utat, amin jár. Olyan dolgok esnek meg vele, amelyekről azt remélte, hogy soha nem történnek meg. Például diagnosztizálják rákkal. Szívében tudja, hogy nem képes irányítani életét. Vannak ateisták, akik a lövészárokban, félelem és halál között hirtelen imádkozni szeretnének. De nem tudnak igazán imádkozni, mert az igaz imádság csak újjászületett szívből származhat, és Krisztus helyettes halálán és közbenjárásán kell alapuljon.
Az ember érzelmei az életében megtapasztaltak teljességére adott válasz. Vagy szereti őket, vagy nem. Minden érzelem ennek megnyilvánulása.
Bavinck rámutat arra, hogy vannak nagyon erős, és vannak viszonylag gyenge érzelmek. A különféle érzelmeknek erősségük alapján más-más nevet ad.
Az örök és változhatatlan Isten a Szentírás szerint érzelmekkel bír. Isten tökéletesen szereti az Ő népét, és gyűlöli az istenteleneket (pl. Zsolt 5:6; Péld 3:32-33). Értelmünk korlátait messze meghaladja az, hogy az örök Istennek hogyan lehetnek érzelmei, de vannak, és ezért hálásnak kell lennünk. Ő nem rideg, személytelen, akit semmi nem indít meg az életben. Nem olyan, mint a mohamedán Allah.
Azt hiszem, a szeretet és a gyűlölet a két legalapvetőbb érzelem. Ez etikai szempontból mindenképpen igaz, mert az erkölcsi törvény summája az a parancsolat, hogy szeressük Istent és felebarátunkat. Isten örök szeretettel szereti népét, és örök gyűlölettel gyűlöli az istenteleneket. Nem szereti őket, és nem tesz meg mindent üdvösségükért csak azért, hogy életük végén gyűlölettel a pokolba vesse őket.
Ez a helyzet az emberrel is: az ember alapvető érzelmei a szeretet és a gyűlölet. A választottak szeretik Istent és felebarátjukat; az istentelenek gyűlölik Istent és felebarátjukat.
A hívőnek még mindig romlott a természete. Istennek tetszik az, hogy sok nyomorúsággal látogassa meg. Lehet, hogy nagyon nem tetszik a hívőnek az a tény, hogy rákos, de elfogadja az Úrtól, és mélyen megalázza magát az Ő akarata előtt. Szereti Istenét, és önként aláveti magát útjainak, miközben az óembere és Krisztusban való újembere között még ott van a harc.
Az ember felelős érzelmeiért. Felelnie kell értük Krisztus ítélőszéke előtt. A hívő feladata, hogy mértékletesen, önfegyelemmel és önuralommal éljen, a Szentlélek által (Gal 5:22-23). Ez a keresztyén ember királyi tisztségéhez tartozik: Isten kegyelméből uralkodik önmagán. Nem győzik le érzelmei. Nem aszerint a szlogen szerint él, hogy „Tedd, ami jólesik”. Isten gyermeke Jehova könyörületességének, szeretetének, kegyelmének és hosszútűrésének tárgya. Ebből fakadóan alázatos könyörgéssel és hálaadással járul mennyei Atyja elé, miközben bánkódik bűneiért. Prof. Hanko
Ha szeretné minden hónapban megkapni a Kegyelmi Szövetség (Református Hírek) című folyóiratot e-mailben, vagy ismer valakit, aki szívesen megkapná, ezt kérjük, jelezze Vásárhelyi Bálintnak e-mailben. A folyóirattal kapcsolatos bármiféle észrevételt szívesen fogadunk! Hasonló témájú tanulmányokat itt olvashat. Amennyiben a továbbiakban nem szeretné olvasni a hírlevelet, ezt is jelezze a fent megadott elérhetőségen.