Idézetek a laikus igehirdetés ellen
Kálvin János: „Éppen ezért már korábban is rámutattam, hogy Isten újra meg újra a lehető legnagyobb dicséretekkel ajánlja figyelmünkbe az egyház méltóságát, hogy minden dolog közt ezt tartsuk a legnagyobb tiszteletben, és ezt tekintsük legértékesebbnek. Hogy tanítókat támasztva valóban egyedülálló jótéteményben részesíti az embereket, arról akkor tesz bizonyságot, amikor arra utasítja a prófétát, hogy fennhangon hirdesse: milyen szépek a békesség hírnökének lábai, és milyen kedves érkezése [Ézs 52:7]; vagy amikor az apostolokat a világ világosságának és a föld sójának nevezi [Mt 5:13-14]. Szebben nem is lehetett volna felmagasztalni ezt a szolgálatot, mint amikor ezt mondja: aki titeket hallgat, engem hallgat; aki titeket visszautasít, engem utasít vissza [Lk 10:16]. De nincs csodálatosabb ige annál, amit Pál második Korinthusi levelében találunk, ahol e kérdést teljes nyíltsággal tárgyalja. Azt állítja ugyanis, hogy az evangélium szolgálatánál nincs ékesebb és dicsőbb az egyházban, mert ez a Lélek, az igazság és az örök élet szolgálata. Ezek és a hasonló igék megóvnak attól, hogy értéktelennek tartsuk, és végül elutasítsuk, hogy az Úr szolgák által kormányozza és tartja meg egyházát, éspedig olyformán, ahogy örökre megszentelte. […] Mivel pedig a szent gyülekezetben mindennek ékesen és rendben kell történnie [I Kor 14:40], nincs amit e tekintetben gondosabban kellene megvalósítani, mint az egyházkormányzást; mert a rendetlenség ezen a téren a legveszélyesebb. Ezért kifejezetten ügyeltek arra, hogy elhívás nélkül az egyházban senki se vállalhasson közösségi szolgálatot, hogy a nyughatatlan és zavargó emberek még véletlenül se csikarhassák ki maguknak a tanítást és a kormányzást (ami pedig másképpen megtörténne). Ahhoz tehát, hogy valakit az egyház igazi szolgájának tekintsenek, mindenekelőtt szabályszerűen kell elhívni [Zsid 5:4, Jer 17:16]; majd ezután neki kell választ adnia elhívására, vagyis hogy vállalja és elvégzi a reá váró feladatot. Pál gyakran emlékeztet erre, amikor apostoli tisztét akarja igazolni, mert a szolgálatban tanúsított hűsége mellett csaknem mindig felidézi elhívását is. Ha pedig Krisztusnak ez a kiváló szolgája nem merészelt a maga tekintélyére hivatkozni, hogy meghallgassák az egyházban, kivéve, hogy e tisztségbe maga az Úr állította be, ő pedig hűségesen végezte a rábízott feladatot, akkor micsoda szemérmetlenség, ha földi halandó ilyen tiszteletet követel magának, holott e két dolog közül csak az egyiket, vagy éppen egyiket sem mondhatja el magáról!” (Institutio 4.3.3, 10)
Westminsteri Nagykáté 158. K-F: „K.: Isten igéjét kinek kell
hirdetnie?
F.: Isten igéjét kizárólag olyanok hirdethetik, akik erre
elégséges ajándékot kaptak és akiket erre a tisztségre
megfelelően jóváhagytak és el is hívtak.”
George Gillespie: „A felavatás aktusa az, ami hatalommal és autoritással küld ki egy embert egyházi szerepre követként, hogy hatalmat és autoritást gyakoroljon. A lelkészeket így akkor avatják fel, amikor azzal a hatalommal küldik ki egy csoporthoz, hogy hirdessék az Igét, szolgáltassák ki a sákramentumokat és, hogy egyházfegyelmet gyakoroljanak közöttük. Mert „[m]imódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek?” (Róm 10:15 – a ford. megj.) [...] Ha az elviselhetetlen bitorlás lenne, ha egy ember saját családjában bárki magára vehetné a gazdasági intéző szerepét, hogy a húst ő ossza szét a háznépnek anélkül, hogy erre kijelölték volna, akkor ez mennyivel inkább lenne egy elviselhetetlen bitorlás az egyházban [...] Gondoljuk csak el, hogy lehetnek bár nagyon tehetségesek, azonban mégsem prédikálhatnak anélkül, hogy elküldték volna őket […] Az elküldéshez így szükséges a felavatás, nem az egyházi választás. Az emberek választhatnak maguknak, de nem küldhetnek el maguknak […] Öt szükséges eszköz vagy út van, aminek meg kell lenniük és, amit használniuk kell azoknak, akik az üdvözülésüket várják: (1) az Úr nevének segítségül hívása, (2) az Őbenne való hit, (3) az Igéjének hallgatása, (4) egy prédikáló szolgálat, (5) kiküldés vagy felavatás. Ha az első négy folyamatosan szükséges a világ végéig, akkor az ötödik is, mert az apostol majdnem ugyanakkora hangsúlyt fektetett erre az utolsóra, mint a többire. […] [N]em lehet szolgáló tisztség kiküldés vagy felavatás nélkül.” (Aaron's Rod Blossoming)
John Owen: „[E]gy nyilvános, formális szolgálati tanításhoz két dolgot kell megkövetelni egy tanítótól: Először is, Istentől való ajándékokat; másodszor pedig, felhatalmazást az egyháztól (most a rendes körülményekre gondolok). Az, aki csak az egyiket is nélkülözi, nem igaz lelkész. Először is, mert Isten senkit sem küld el egy munkára, csak azokat, akiket erre ajándékokkal alkalmassá tesz: 1. nem egy parancs vonatkozik a tanítókra a Szentírásban, (2) nem egy szabály van az eligazításukra, (3) nem egy ígéret az erőfeszítéseikre, (4) nem akármilyen vége van a munkájuknak, (5) nem egy bátorítás a feladataikra, (6) nem egy feddés a hanyagságukra, (7) nem a legkisebb célzás a jutalmukra, azonban az ajándékokat nélkülöző, tétlen lelkészeket az elhívásról való bármilyen igazi érdeklődéstől elzárja. A többieknek pedig, akik felhatalmazást akarnak az egyháztól, nem szabad a szolgálathoz tartozó egyetlen formális cselekedetet sem magukra vállalniuk, mint amilyen az ige ünnepélyes tanítása, mert: 1. Ők nem Krisztus tisztségviselői (Ef 4:11), 2. Ez kifejezetten meg van tiltva nekik (Jer 23:21), 3. Az igén az áldás csak az elküldött tanítóknak lett megígérve (Róm 10:14-15), 4. Ha az, hogy valaki rendelkezik az ajándékokkal, egyben azt is jelentené, hogy el is hívatott, akkor: (1) Mindenki magára vállalhatna annyi szent feladatot, amennyiről csak gondolja, hogy képes ellátni, (2) A gyermekek keresztelhetnének (ahogyan ezt Atanázról is feljegyezték), (3) Minden közönséges keresztyén kiszolgáltathatná az Úrvacsorát. De végtelen azoknak az érveknek a száma, amit ez ellen a képzelgés ellen fel lehetne hozni. Egyszóval, ha a mi Megváltó Krisztusunk a rend Istene, akkor nem hagyta az egyházát ilyen zűrzavarra.” (Works. vol. 13, 43.)
John Owen: „Isten a tisztségviselés szempontjából különbséget tesz emberek között. Ő […] helyezi őket a szolgálatba. Ez ellen zúgolódott régen Kórah. [...] A tisztség azonban tiszteletet érdemel, és így azok is, akik megfelelő módon elküldik az embereket. Istennek pedig az előjoga, hogy elhívja erre azokat, akiket csak akar. Nincs ebben nagyobb bitorlás, mint az, hogy az egyházi szolgákat az emberek törvényei, szabályai és autoritása által nevezik ki. Mert bárki, aki ilyet állít be a hivatalba, amire nincsen ajándéka, sem erre elhívása, az nem más, mint, hogy beül Isten templomába, Isten gyanánt mutogatva magát.” (Hebrews. vol. 5, 362.)
Thomas Manton: „Krisztusnak volt hívása, amely felhatalmazta Őt: „te küldtél engem e világra”, ezért neked sokkal inkább szükséges, hogy elhívásod legyen, hogy felhatalmazd magad. Ha a munka nem esik a tisztséged határvonalai közé, akkor nem dicsőíted Istent, nem fog neki a munkád tetszeni, és ez csak rontani fog a számládon. Amikor meghalsz, nem mondhatod, mint Krisztus, hogy: „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn 17:4). Semmi mással nem dicsőíted Istent, minthogy azt cselekedd, amit neked adott. Figyelemre méltó, hogy Krisztus nem hagyta el a saját elhívását, hogy máséba avatkozzon. Amikor valaki odament hozzá esedezni azt kérve, hogy „mondd meg az én testvéremnek, hogy oszsza meg velem az örökséget” Ő azt mondta neki, hogy: „Ember, ki tett engem köztetek biróvá vagy osztóvá?” (Lk 12:14). Ki lett volna még alkalmasabb arra, hogy ítéljen, mint Krisztus? Azonban nem ez volt, az a munka volt, amiért eljött.” (Exposition of John 17, 328-329.)
Francis Turretin: „[S]enkinek sem szabad a tanítás tisztségét elbitorolnia az egyházban, hacsak nem Isten küldte el, akár új vagy régi tanítást terjeszt, mert az mindig is nyilvánvaló, hogy senki sem vállalhatja magára az egyházi szolga munkájának egy részét […] hacsak nem az Úr küldte el. Mindazokról, akik elhívás vagy elküldés nélkül tanítanak az egyházban, azt mondja az Írás, hogy a maguk nevében és nem Krisztus nevében tanítanak (Jn 5:43) (azaz nem Isten küldte el őket). Saját magukban és a saját tekintélyükben bíznak. Ez alapján megérdemlik, hogy tolvajoknak és rablóknak hívják őket és nem igaz pásztoroknak (Jn 10:8)” (Institutes of Elenctic Theology. vol. 3, 212.)
Wilhelmus à Brakel: „Kérdés: Az isteni megbízás szükségszerű-e a lelkészi tisztséghez? Válasz: A szociánusok és mások nemlegesen válaszolnak, de mi igenlően felelünk. Először is, az isteni megbízás szükségessége nyilvánvaló számos világos szakaszból […] Ef 4:11: „És Ő adott némelyeket apostolokul, ... némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul”. Ahogyan megfigyelheti, Krisztus pásztorokat és tanítókat adott, ahogy apostolokat is: „A szentek tökéletesbbítése czéljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére” (Ef 4:11-12) […] Gondolkozzon el a Róm 10:15-ről is: „Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek?” Ez pontosan olyan, mintha csak azt állította volna, hogy senki sem tudna prédikálni vagy senkinek sem lehetne prédikálnia anélkül, hogy elküldték volna. Ezt a problémát nem lehet kikerülni [...]” (The Christian's Reasonable Service, vol. 2, 118.)
John Gill: „[Az igehirdetőknek] erre a munkára mind Istentől, mind az emberektől elhívást kell kapniuk („senki sem veszi magának e tisztességet, hanem a kit Isten hív el” [Zsid 5:4 – a ford. megj.]). A belső elhívást a következőkből lehet felismerni: az embernek adományozott ajándékok fajtájából, azokból amelyek alkalmasak az ilyen szolgálatra és Isten gondviseléséből, ami az egyházat arra készteti és vezeti, hogy elkülönítse számára azt a munkát, amelyre Isten őt elhívta. A külső elhívás pedig maga az egyház által megy végbe úgy, hogy megvizsgálja az ajándékait. […] Kiküldöttnek kell lenniük és Krisztustól és az egyháztól is megbízással kell rendelkezniük (Róm 10:15). Az apostolokat Krisztus küldte ki, ahogyan Őt is elküldte az Atyja (Jn 20:21). Jeremiás idejében voltak néhányan, akik futottak, de nem küldték őket, prófétáltak, de Isten nem szólt hozzájuk, de ezek nem voltak Isten igaz prófétái és szolgái.” (Doctrinal and Practical Divinity. vol. 2, 666.)
John Brown: „Akármennyire is jól kvalifikált valaki senki sem gyakorolhatja a lelkészi tisztség egyetlen aspektusát sem anélkül, hogy erre rendesen el nem hívták volna. (1) A Szentírás világosan különbséget tesz az erre a tisztségre való ajándékok és a tisztségre való kiküldés között (Jn 20:21, 23, Ésa 6:6-7, 9). (2) A legegyértelműbben kijelenti, hogy az elhívás teljes mértékben szükséges ahhoz, hogy valaki nyilvános tanítóvá váljon (Róm 10:15, Zsid 5:4, 6, Jer 23:21, 32). (3) Az igehirdetők, hírnökök, követek, sáfárok, őrzők, angyalok, futárok stb. jellemzője az isteni elhívás szükségszerű megléte (I Kor 9:17, II Kor 5:20, I Kor 4:1-2, Zsid 13:17, Jel 1:20). (4) Az evangélium szolgáinak kvalifikációira, választására és felavatására előírt szabályokról ki van jelentve, hogy Krisztus második eljöveteléig kötelezőek (I Tim 3:1-8, 5:21-22, 6:13). (5) Isten keményen megbüntette Kórát, Sault, Uzzát, Uzziát és Szkéva fiait, amiért a szent tisztség munkáiba avatkoztak (IV Móz 16:3-11, 32-38, 40, I Sám 13:8-14, I Krón 13:9-10, II Krón 26:16-18, ApCsel 19:13-16). (6) A lelkészi tisztségbe való belerohanás megfelelő elhívás nélkül összeegyeztethetetlen egy olyan benyomással, ami e munka félelmetes természetének megfelelne (II Kor 3:5-6, 2:16, Ez 3:17-21, 33:1-20, Róm 1:1, Gal 1:15-16, Jn 3:27-28, Zsid 13:17, 5:4-5), és vad rendetlenséget és tévelygéseket hoz be (Gal 2:5). (7) Krisztus sokféleképpen kapcsolódik ehhez a tisztséghez, mivel Ő ennek a szerzője (Ef 4:11-12), sokat bízott rá az egyháza rendje és oktatása szempontjából (ApCsel 20:28, I Pét 5:1-3), hatalmat és autoritást adott ennek a tisztségnek (Mt 16:19, 18:18), nagy felelősséget bízott rájuk (Kol 4:17, I Tim 6:20), örömét leli abban, ha a népe tiszteli őket és engedelmeskednek nekik (I Tim 5:17, Zsid 13:7, 17), megígérte, hogy a jelenben segítséget nyújt és jövőbeli kegyelmes jutalmakat ígér munkájuk hűséges ellátásához. Mindezek egy isteni és egy rendes elhívás szükségességét mutatják (Mt 28:20, I Pét 5:4)” (Systematic Theology. 566.)
R. L. Dabney: „[Krisztus] arra tanította az [egyházát], hogy a nyilvános szervezeti funkcióit mind ezeken a tisztségviselőkön keresztül végezze el, akiknek a neveit és a helyüket maga jelölte ki […] Így történt, hogy a legelőkelőbb evangélistákat is kijelölték (ApCsel 16:1-3, I Tim 4:14, II Tim 1:6). Az egyház rendes tisztviselőinek állandónak kell lenniük (II Tim 2:2). Így látjuk, hogy Krisztus semmit sem hagyott az emberi leleményességre az evangéliumának hirdetésével kapcsolatban. Az ügy világosan el van döntve. Az alázatos keresztyénnek elég kell, hogy legyen az, hogy Krisztus ezt így rendelte el. Ebből biztosak vagyunk, hogy Krisztus terve sokkal bölcsebb, mint amilyet bármilyen emberi tapasztalat adhatna nekünk. Nincs szükségünk az egyháztörténelem tanulságaira, amit annyiszor megismételnek és, ahol az ember fontoskodó buzgalmának javítgatásai, amit Krisztus tervén nagy súllyal végzett, megszülték a rosszindulat és a zűrzavar szokásos gyümölcseit, hogy az elrendelt módszerrel elégedettek legyünk. Az emberi találmányok megtévesztései és izgalmai között abban a meggyőződésben maradunk csendben, hogy Krisztus jobban tudja […] Ha például az olyan laikusoknak, mint amilyen az egykori Brownlow North és Moody urak is voltak, megvannak a barátaik tanúsága szerint az isteni áldás kvalifikációi és pecsétje, akkor a gondolatunk szerint ezek is annak a bizonyítékai, hogy Isten a rendes szolgálatra hívja őket, amit más egyházi szolgákhoz hasonlóan rendes felavatással kellene keresniük, mindegyikük az egyház azon ágában, amit lelkiismeretük szerint előnyben részesítenek […] Így minden presbiteriánus, mint kőbe vésett szabályt tartsa észben, hogy a laikus igehirdetés elismerése népegyházasodást jelent” (Discussions: Evangelical and Theological. Vol. 2. 78-79.)
A. W. Pink: „Igaz, mérhetetlenül igaz és távol legyen, hogy akár csak egy szót is szóljunk az ellen, hogy minden hívő Istenhez egyforma közelséget élvez, és, hogy mindegyikük ahhoz a „szent papsághoz” tartozik, akiknek lelki áldozatokkal kell áldozniuk, amelyek „kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (I Pét 2:5). Mindazonáltal Isten nem hív minden hívőt arra, hogy ugyanabban a megbecsült szolgálati pozícióban tevékenykedjen. Nem mindenkinek az a hívása, hogy az Ő evangéliumának prédikátora vagy az Ő Igéjének tanítója legyen (Jak 3:1). Isten elhívja és felkészíti azt, akiről azt akarja, hogy az Ő nyilvános szolgálatában részt vegyen, és megparancsolja a népe egyszerű tagjainak, hogy „Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót” (Zsid 13:17). Ugyanakkor szomorú azt kimondani, hogy bizonyos körökben Kórah bűnét ismételgetik. Egyházi szocializmust igényelnek, ahol bárkinek és mindenkinek meg van engedve, hogy beszéljen. „[A] saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat” (II Tim 4:3). Ennek nem szabadna így lennie.” (Exposition of Hebrews. 374.)
Gordon Clark: „A hivatal gyakorlása felavatás nélkül egy bűn […] A felavatás ruházza át a hatalmat az igehirdetésre, a sákramentumok kiszolgáltatására és az egyházfegyelem gyakorlására […] A dünamisz, vagyis az ajándékok képessége egy dolog, az exúszia, vagyis az erre való hatalom egy másik […] A felavatás [...] nem egy olyan apostoli tevékenység, ami az első században megszűnt. Az igehirdetés rendes és állandó, ebből kifolyólag a misszió vagy kiküldés is. A Máté 18:19-20 nagy megbízatása azt mutatja, hogy a misszió állandó, így hasonlóan az elküldés is. Ugyanezt mutatja a Lk 12:42. Mivel ez az illusztráció egy sáfár munkáját írja le, így ennek a tanulsága nem alkalmazható minden keresztyénre. A közvetlen alkalmazás magukra a tanítványokra vagy az apostolokra illik. A kiterjesztett alkalmazásba a jövőbeli sáfárok tatoznak. A példázat sáfárját és az egyház szolgáját tehát hatalommal jelölték ki. A sáfár és a püspök közötti kapcsolatról olvasunk a Tit 1:7-ben […] A Zsid 6:1-2 felsorol pár alapvető tanítást, amelyeket a katekumenektől követelhettek meg a keresztelés vagy akár az előtt, hogy egy egyház megalakult volna. A felavatás az egyike ezeknek az alapvető pontoknak, ami nyilvánvalóan szükséges egy egyház megalakulásához. A felavatás így a hit és a megtérés mellett alapvető tanítás rangját tölti be […] Az I Tim 4:14 azt mutatja, hogy a felavatás a presbitérium feladata. Az I Tim 5:22 figyelmeztet az ellen, hogy néhány megnyerő újonnan megtértet hamar kézrátételben részesítsenek. A Tit 1:5 pedig a „városonként” kifejezéssel azt mutatja, hogy a felavatás állandó és rendes […] Az evangélium szolgáit pásztoroknak nevezik, akik az ajtón mennek be és nem betörnek. Angyaloknak, követeknek és vezetőknek is hívják őket. Az emberek azonban nem adják maguknak a követ vagy akár a pásztor pozícióját. Ki kell őket jelölni és elküldeni […] Pál az I Kor 4:1-ben sáfárnak hívja magát, és a Tit 1:7-ben minden püspököt is így nevez. Az egyházi tisztviselők tehát szolgák, akik a menyegzőre meghívják a vendégeket. Nyilvánvaló azonban, hogy senki sem hívhat meg helyesen vendégeket egy úr menyegzőjére, hacsak az úr előzetesen ki nem jelölte őt. Pált így jelölték ki: „A mi végett rendeltettem én hirdetővé és apostollá” (I Tim 2:7). Ebből a megfogalmazásból látjuk, hogy Pált igehirdetővé és apostollá is rendelték. A II Tim 1:11-ben ezt elismétli. Az igehirdetőknek tehát felavatással kell felhatalmazást kapniuk, hogy prédikálhassanak.” („The Presbyterian Doctrine of Ordination” in The Church Effeminate. 192-201.)