Gondviselés és „általános kegyelem”
Ronald Hanko
Isten a gondviselésében ellátja mindennel a teremtményeit (Apcsel 17:25). Ez azt jelenti, hogy Isten sok jó ajándékot ad a gonoszoknak, beleértve nemcsak az esőt és napsütést, ételt, hajlékot, életet és leheletet, hanem racionális elmét, akaratot és lelket is.
Sokan azt a következtetést vonják le ebből, hogy Isten szereti a gonoszokat és kegyelmes hozzájuk. Azt mondják, hogy ezek a dolgok Isten „általános kegyelmét” jelentik, a kegyelmét mindenki felé, egy kegyelmet, ami nem vezeti őket az üdvösségre, de mégis egy tanúbizonyság számukra Isten feléjük való jóindulatáról és szeretetéről. Egy általános gondviselés azonban nem ugyanaz, mint egy általános kegyelem, és a kettőt nem szabad összekevernünk. A Biblia sem használja soha a kegyelem szót, hogy ezzel írja le Isten gondviselésének általános munkáját.
Ez nem jelenti azt, hogy tagadjuk, hogy az ajándékok, amit Isten a gonoszoknak ad jó ajándékok (Jakab 1:17). De az, hogy Isten jó ajándékokat ad nekik, nem jelenti azt, hogy szereti őket vagy, hogy kegyelmes hozzájuk. Azt mondani, hogy Isten jó ajándékokat ad a gonoszoknak nem mond még mindig semmit arról, hogy miért adja Isten azokat a jó ajándékokat. A Biblia azt tanítja, hogy más oka van arra, mint a szeretet vagy az irgalom, hogy jó ajándékokat adjon a gonoszoknak. A haragjában adja nekik ezeket a jó ajándékokat hálóként számukra (Zsolt 11:5-6, Pld 14:35, Róm 11:9), átokként (Pld 3:33) és a pusztulásokra (Zsolt 92:8). Ezekkel az ajándékokkal síkos földön helyezi el őket és pusztulásba veti őket. (Zsolt 73:18 KJV, a 3–7. versekig tartó szövegkörnyezetben). Ez tisztán látható abból, ahogy a gonoszok használják ezeket az ajándékokat, hogy vétkezzenek Isten ellen és, hogy méltóvá tegyék magukat az ítéletre.
Ez olyannyira igaz, hogy a Szentírásban Isten megparancsolja, hogy utánozzuk Őt az ellenségeinkkel való bánásmódunkban. Tegyünk jót velük, és annak megértésében tegyük, hogy, ha nem térnek meg és nem hisznek, akkor a mi jó cselekedeteink a pusztulásukra és ítéletükre lesznek (Róm 12:20-21).
Nem kellene meglepnie bennünket, hogy egy ajándékot, ami önmagában jó, Isten ilyen okok miatt ad. Például egy apa, aki a kiskorú fiának egy borotvaéles henteskést ad, ami nélkülözhetetlen ugyan a konyhában, de biztosan megkérdőjelezi bennünk, hogy ezt a „jó ajándékot” szeretetből és könyörületből adta-e. A gyermek biztosan olyan rosszul fogja azt használni a saját pusztulására, mint ahogy a gonoszok használják Isten minden jó ajándékát, amit ad nekik.
Talán a legnagyobb veszélye az általános kegyelem tanításának az, hogy lerombolja a vigasztalásunkat Istenben. Ha az eső, napsütés, egészség és élet önmagában kegyelem, mit kell akkor levonnunk abból, amikor Isten az ellenkezőjét küldi nekünk, nevezetesen betegséget, szegénységet, szárazságot vagy halált? Ezek a dolgok az átkai? Azért küldi ezeket, mert utál bennünket? Ha a kegyelem a „jó dolgokban” van, akkor nincs kegyelmünk, amikor Isten nem adja meg nekünk azokat a jó dolgokat? Nem azt kellene inkább levonnunk ebből, hogy minden, amit küld nekünk, a népének, akár egészségben vagy betegségben, szegénységben vagy gazdagságban, életben vagy halálban; a szeretetében, kegyelmében és a mi javunkra küldi (Róm 8:28)? Azonban mindent, amit a gonoszoknak küld, még akkor is, ha az önmagában „jó” az az ítéletükre van? Hogyan másként vigasztalódhatnánk meg az összes fájdalmaink és nyomorúságaink közepette?
(Ronald Hanko: Doctrine According to Godliness: A Primer of Reformed Doctrine Jenison, Michigan: Reformed Free Publishing Association, 2012. 95-96.)