Tanítja-e a Zsolt 145:9 az általános kegyelmet?
Rev. Angus Stewart
A Zsolt 145:9 szerint Isten „könyörületes minden teremtményéhez.” Az „általános kegyelem” szószólói úgy vélik, hogy itt az „[Isten] minden teremtmény [e]” kifejezés mindenkire vonatkozik, beleértve az elvetetteket is. A következő igevers azonban kijelenti, hogy: „Dicsér téged, URam minden teremtményed” (10a). Az elvetettek nem dicsérik Istent, ezért ők nem is lehetnek Isten könyörületének tárgyai (9. v.). A héber parallelizmus szerint az „áldanak téged a te kegyeltjeid”i (10b) rész az, ami meghatározza, hogy kiket kell itt Isten teremtményei alatt érteni. A kifejezés e szerint Isten szent népét jelenti, akiket Ő szuverén kegyelmével Jézus Krisztusban teremtett (vö. Ésa 19:25, 29:23, 45:11, 60:21, 64:8, Ef 2:10). A 145. zsoltár témája Isten kegyelmes királyságának állampolgárai.
Álljon itt előttünk világosan a Zsolt 145:9-10 héber parallelizmusa:
[9a] Jó az ÚR mindenki iránt,
[9b] és könyörületes minden teremtményéhez.
[10a] Dicsér téged, URam minden teremtményed
[10b] és áldanak téged a
te kegyeltjeid.
A „mindenki” (9a), Isten „minden teremtmény[e]” (9b, 10a) és Isten „kegyeltjei” (10b) szavak mind ugyanarra a csoportra utalnak, Isten szent népére, akik Jézus Krisztusban új teremtmények (II Kor 5:17, Ef 2:10). Az örökkévaló, változhatatlan és hűséges Jehovah jó mindannyiuk felé (Zsolt 145:9a). Ők Isten szövetséges könyörületének (9b) tárgyai. Mivel Isten jóságát és könyörületét ismerik, ezért Isten szent népének minden tagja Őt dicséri (10a) és áldja (10b), valamint országának dicsőségéről szólnak, és az Ő hatalmáról beszélnek (11. v.).
Akik nem járatosak a héber parallelizmusban, azoknak érdemes megfigyelniük, hogy a 145. zsoltár mind a 21 verse lényegében ugyanazt mondja el a két „felében”:
[1] Magasztallak
téged, Istenem, királyom,
és áldom nevedet örökkön örökké!
[2] Minden napon áldalak téged,
és dicsérem neved örökkön örökké!
[3] Nagy az ÚR és
igen dicséretes,
és az ő nagysága megfoghatatlan.
[4] Nemzedék
nemzedéknek dícséri műveidet,
s jelentgeti a te hatalmasságodat.
[5] A te méltóságod
dicső fényéről,
és csodálatos dolgaidról elmélkedem.
[6] Rettenetes voltod
hatalmát beszélik,
és én a te nagyságos dolgaidat hirdetem.
[7] A te nagy jóságod
emlékeiről áradoznak,
és a te igazságodnak örvendeznek.
[8] Irgalmas és
könyörületes az ÚR,
késedelmes a haragra és nagy kegyelmű.
[9] Jó az ÚR mindenki iránt,
és könyörületes minden teremtményéhez.
[10] Dicsér téged, URam minden teremtményed
és áldanak téged a te kegyeltjeid.
[11] Országodnak dicsőségéről szólnak,
és a te hatalmadat beszélik.
[12] Hogy tudtul
adják az ember fiainak az ő hatalmát,
és az ő országának fényes dicsőségét.
[13] A te országod
örökre fennálló ország,
és a te uralkodásod nemzedékről nemzedékre.
[14] Az ÚR megtámogat
minden elesendőt,
és felegyenesít minden meggörnyedtet.
[15] Mindenki szemei
te reád vigyáznak,
és te idejében megadod eledelöket.
[16] Megnyitod a te kezedet,
és megelégítesz minden élőt ingyen.
[17] Igaz az ÚR minden ő útában,
és minden dolgában kegyelmes.
[18] Közel van az ÚR minden őt hívóhoz;
mindenkihez, a ki hűséggel hívja őt.
[19] Beteljesíti az
őt félőknek kivánságát;
kiáltásukat meghallgatja és megsegíti őket.
[20] Megőrzi az ÚR
mindazokat, a kik őt szeretik;
de a gonoszokat mind megsemmisíti.
[21] Az ÚR dicséretét
beszélje ajkam,
és az ő szent nevét áldja minden test örökkön örökké!
Figyeljük meg, hogy a 145. zsoltár nyitánya az örökké áldott Istent királyként (1. v.) magasztalja. Ez a zsoltár az „ország” szót (11-13. v.) négy alkalommal használja, és egyszer használja az „uralkodás” szót, amely „nemzedékről nemzedékre” tart (13. v.). Isten országa dicsőséges, fenséges és örökkévaló (11-13. v.). Minden teremtménye (9b, 10a), azaz a „kegyeltjei” (10b) beszélgetéseinek témája, isteni dicséretük tárgya Isten országának „dicsőség[e], sőt, annak „fényes dicsőség[e]” (11-12 v.). Erről szólnak, beszélnek és ezt adják tudtul (11-12 v.). Ebben az országban Isten „hatalmát” (11-12. v.) ismerik, és tisztelik. Hasonlóan, Jehovah „művei”, „csodálatos dolgai” és „nagyságos dolgai” (4-6. v.) szintén a „király” (1. v.) és az országa (11-13. v.) szolgálatában állnak. Ezek sok okot adnak az egyháznak minden korban arra, hogy Őt dicsőítsék (4-6. v.): „Nemzedék nemzedéknek dícséri műveidet, s jelentgeti a te hatalmasságodat.” (4. v.). Örömmel emlékezünk meg Isten nagy jóságáról, és az Ő igazságának örvendezünk (7. v.). Imádjuk Őt az etikai tökéletességeiért: „Irgalmas és könyörületes az ÚR, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű.” (8. v.). Ez látható abban, ahogy Jehovah az örökkévaló országát kormányozza (13. v.), mert Ő „megtámogat minden elesendőt, és felegyenesít minden meggörnyedtet” (14. v.) és „[k]özel van [...] minden őt hívóhoz; mindenkihez, a ki hűséggel hívja őt” (18. v.). Ezért Ő beteljesíti azok kívánságát, meghallja azok kiáltását, és megmenti azokat, akik őt félik (19. v.). Étellel lát el mindenkit, hogy a királysága érdekeit szolgálja (15-16. v.). Ezért Dávid (ahogy az a feliratban szerepel) az egész 145. zsoltárban és Isten minden teremtménye, azaz az Ő szentjei (9-10.) Istent, a királyt dicsérik a hatalmáért, fényes dicsőségéért és könyörületéért, amelyeket abban mutatott meg, hogy királyságát felállította és fenntartja. Ez ugyanaz a királyság, amelyről Jézus Krisztus prédikált a nyilvános szolgálata alatt, és amelyet a kereszten kifolyt vérével alapított meg. Ez az az ország, amelyet Ő az Isten jobbján lévő trónjából kormányoz és megvéd. Ez az a királyság, amely még teljesebben ki lett jelentve az Újszövetség lapjain. A 145. zsoltár kontextusa és a 9. és 10. versek héber parallelizmusa is meg kellene akadályoznia mindenkit abban, hogy a Zsolt 145:9-be „általános kegyelmet” olvasson bele.
Ugyanez volt John Owenii magyarázata a 145. zsoltárhoz, aki ezt írta:
„Dávid csakugyan elmondja nekünk, hogy »[I]rgalmas és könyörületes az ÚR, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű« és, hogy »[j]ó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez.« (Zsolt 145:8-9). De emellett azt is elmondja nekünk, hogy kiket ért itt »mindenki« alatt: a nemzedéket, mely nemzedéknek dicséri az Ő műveit (4. v.), azokat, akik az Ő jóságos emlékeiről áradoznak (7. v.), vagy más néven a szentjeit, ahogyan kifejezetten megnevezi őket (10. v.). A »minden teremtményed« kifejezés, amit itt megemlít, az Krisztus mindenek felett álló királyságának teremtményeit jelenti. Ebben az országban Isten könyörületessége lesz kinyilvánítva azok felé, akik azt élvezik.” (The Works of John Owen. 12. köt., 559-560.)
Mi több, ha követnénk azok félremagyarázását, akik azt hiszik, hogy a Zsolt 145:9-ben az „[Isten] minden teremtmény[e]” kifejezés az összes embert kivétel nélkül magában foglalja, akkor arra lennénk kényszerítve, hogy levonjuk azt a következtetést, hogy ugyanez vonatkozik a „minden élő[re]” is a 16. versben. De ha ezt megengedjük, akkor az szükségszerűen azt jelentené, hogy abban kellene hinnünk, hogy Isten megelégíti minden ember vágyát az étellel kapcsolatban (15-16. v.), aki a világtörténelem során valaha is élt, bár tudjuk, hogy több ezren haltak meg, és halnak meg ma is éhségben. Hasonlóan, azt olvassuk, hogy „minden élő” szemei Istenre „vigyáznak”, hogy ételt kapjanak (15. v.). Ez magában foglalhatja az állatokat, madarakat és halakat (vö. Zsolt 104:21, 25-28), ahogy Isten gyermekeit is, akik a mindennapi kenyerüket egyedül tőle várják. Azonban az elvetettek hitetlenek. Ők se nem várnak, se nem imádkoznak igazán és hitben ételért Istenhez!
Az „általános kegyelmet” vallók exegetikai módszere a 145. zsoltárban abszurditásokhoz vezet, a 9-10. versekben ugyanúgy, mint a 15-16. versekben. Mindezek mellett az egész zsoltár mondanivalóját is eltévesztik. Ne izoláljunk versrészeket azért, hogy azok azt mondják, amit mi szeretnénk, hogy mondjanak, hanem engedjük meg, hogy az Írás magyarázza az Írást. Ha ezzel a zsoltárral ezt megtesszük, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a kiválasztottakat és az elvetetteket érő „általános kegyelem” elmélete itt szóba sem kerül. A 145. zsoltár Istent dicsőíti azért, mert kinyilvánította hatalmát (4-6, 11-13), jóságát (7-9) és közelségét (14, 18-19) a dicsőséges királyságában. A 20. vers foglalja össze számunkra Isten hozzáállását és akaratát a lelkileg két ellentétes csoport felé: „Megőrzi az Úr mindazokat, a kik őt szeretik; de a gonoszokat mind megsemmisíti.” Miért? Mert, a királyság Istene szent, változhatatlan és „[i]gaz […] minden ő útában” (17. v.).