A reformáció és az egyház természete
Rev. Angus Stewart – Ford.: Vásárhelyi Bálint Márk
Eredeti cikk: Rev. Angus Stewart,
The Reformation and the Nature of the Church, Standard
Bearer,
Reformed Free Publishing Association, Vol. 94, No.
3, Nov 1, 2017, pp.54-56
Nem állítunk sokat, ha azt mondjuk, hogy az egyház nagy reformációja során Krisztus egyházának valódi természetével kapcsolatban is folyt a küzdelem.1
Küzdelem Rómával
A reformátorok küzdöttek az egyház hamis meghatározása ellen, amely mélyen gyökerezett a nyugat-európai megromlott középkori egyházban. Róma szerint az egyház (majdnem kizárólagosan) intézményes egyház, melynek hierarchikus szervezetének csúcsán a pápa áll, mint annak látható feje. Sőt, az egyházat nem is annak hívei, hanem a „klérus” alkotják: papok, püspökök, érsekek és bíborosok.
Amellett, hogy az egyházat intézményként határozza meg, Róma saját magát nevezi az egyetlen igaz egyháznak. Ennek le is vonta könyörtelen következményeit: ha nem tartozol a pápás egyházhoz, eretnek és szakadár vagy, aki a pokol felé tart, mert a római egyházon kívül nincs üdvösség!
Róma szándékos tőrként állította fel hamis és hatalomvágyó ekkleziológiáját, hogy tagjait saját keblében tartsa. Nem hagyhatod el, mert akkor elveszel! Nem szervezhetsz másik egyházat, mert Róma az egyetlen intézményes egyház!
Mit tehettek a 16. század istenfélő emberei? Amikor tanulmányozták az Ige igazságát, és annak mércéje szerint megmérték a római egyházat, egyre jobban megértették, hogy mennyire rászorul a reformra: tanításban, szentségekben, egyházfegyelemben, egyházkormányzatban és az istentisztelet módjában.
De hogyan lehet a pápás egyházat belülről reformálni? Minél többet imádkoztak és munkálkodtak az emberek a reformációért, annál jobban meg kellett érteniük kemény tapasztalatokból, hogy az egyházi hierarchiában sok dühös „laikus” és hatalmas „klerikus” (beleértve az államot is!) hevesen szembefordult a lényeges változtatásokkal. Az egyház félelmetesen nagy része azt gondolta, hogy mivel Róma definíció szerint az igaz egyház, bármilyen felületes dolgokon túlmutató reformáció tanbelileg lehetetlen, a gyakorlatban pedig szükségtelen. Elítélendő és veszélyes volt a pápás egyházban még csak beszélni is bibliai és átfogó egyházi reformációról.
Néhányan mégis próbáltak belülről reformálni, például a francia Jacques Lefèvre d’Étaples, de nem sok eredménnyel jártak. Mások hosszabb-rövidebb idő alatt rájöttek arra, hogy a római egyházat belülről reformálni nagyon hatástalan (pl. William Farel, Lefèvre tanítványa, aki néhány évig Párizs környékén dolgozott); és/vagy lehetetlen (pl. Luther Márton, akit kiátkoztak); és/vagy bűnös (mert Róma egy parázna egyház, melynek feje az Antikrisztus).
Azok számára, akik szakítottak Rómával, és igaz egyházakat hoztak létre zsarnoki uralmán kívül, óriási segítséget nyújtott az a kulcsfontosságú egyháztani igazság, hogy az egyház lényegében és mindenekelőtt a Jézus Krisztusban öröktől fogva kiválasztottak összessége (vö. Heidelbergi Káté 54.). Az egyház, mint az elrendeltek közössége, minden most, ezelőtt vagy ezután élő választottból áll. „A láthatatlan, katolikus, vagyis egyetemes egyház mindazokból a választottakból áll, akik egy helyre voltak, vannak és lesznek gyűjtve Krisztus fejedelemsége alatt. Ez az egyház az Ő menyasszonya, teste és annak teljessége, aki betölt mindent mindenekben” (Westminsteri Hitvallás 25:1).
A Szentírás világosan tanítja, hogy az egyházat Isten „kiválasztott[a]… Ő benne [azaz Krisztusban] a világ teremtetése előtt” (Ef 1:4). Pál így ír a Macedóniában lévő igaz gyülekezetnek: „Tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva” (I Thess 1:4). Péter úgy szólítja meg a mai Észak-Törökország híveit, mint választottakat (I Péter 1:2).
A reformáció megértette, hogy az egyház kútfeje, forrása Isten kegyelmes kiválasztása a Krisztusban. Vallotta a predesztinációt, mint cor ecclesiae-t, azaz az egyház szívét, ahol a szív az eredetre, a forrásra utal (mint a Péld 4:23-ban). Mivel az egyház kútfeje, szíve vagy eredete a szuverén kiválasztás, ezért az egyház természete vagy lényege a kiválasztottak közössége.
Itt a 16. századi reformáció visszanyúlt Husz Jánoshoz, a 15. századi cseh előreformátorhoz, akire nagy hatással volt a 14. századi angol előreformátor, Wyclif János. A reformáció és az előreformáció nagyjai, akik megértették, hogy az egyház a kiválasztottak közössége, az észak-afrikai egyházatya, Augustinus (354-430) tanításait elevenítették fel.
Fontos kapcsolat van az egyház természetének reformátori nézete, miszerint az egyház a választottak közössége és a szuverén kegyelem tanítása között. A protestáns szoteriológia (az üdvösség tana) a protestáns ekkleziológiához vezet (az egyház tana).
Az egyes bűnös emberek Istentől nyert üdvössége a feltétel nélküli kiválasztásban gyökerezik, Krisztus megváltó munkája az alapja, és a Lélek újjászülő, elhívó, megszentelő, megőrző és megdicsőítő munkáját eredményezi. De mi az egyház, ha nem az üdvösségre jutott emberek közössége? Ha minden egyes ember, aki ott lesz az új teremtésben, választott, akkor az egyház a kiválasztottak közössége.
Amikor a protestáns szoteriológia kiemeli a láthatatlant (pl. kiválasztás, kegyelem, hit) és a belsőt (pl. újjászületés, elhívás, megszentelődés), akkor az egyház lelki és láthatatlan voltát is hangsúlyozza, mint egy olyan testet, melynek tagjait egyedül Isten ismeri, nem az ember. A másik oldalon Róma szoteriológiája áll, megtévesztő, látható és külső jeleivel (pl. a vízkeresztség, mint az újjászületés módja, az ember külső cselekedetei stb.), ami teljes összhangban van intézményes és hierarchikus ekkleziológiájával.
Mi a helyzet a reformáció 21. századi utódaival? Sajnos, a legtöbben nem is hallották arról, hogy az egyház a választottak közössége. A legtöbb protestáns, beleértve a legtöbb evangélikált, az ember szabad akaratában hisz, és tagadja Isten feltétel nélküli kiválasztását. A protestánsok többsége szerint azt, hogy valaki valóban az egyházhoz tartozik-e, saját akarata határozza meg, és nem Jehova akarata.
Szomorú, hogy a legtöbb mai protestáns nem ért egyet Luther Márton Szolgai akarat (1525) című könyvével, hanem a római egyház oldalán áll, akik mindig az ember szabad akaratának legnagyobb hirdetői voltak. Eretnek tanításuk miatt, miszerint az üdvösség az ember akaratából van (a Róma 9:16-tal szemben), a legtöbb mai protestáns valójában szemben áll a reformációval, nemcsak szoteriológiájában, hanem ekkleziológiájában is: az egyház természetének kulcsfontosságú meghatározásával.
Küzdelem a fanatikusokkal
Rómán kívül a reformátorok azok ellen is küzdtek, akiket fanatikusnak neveztek. Ezek közé olyanok tartoztak, akik elfogadták a reformáció néhány tantételét, mint a predesztinációt vagy a láthatatlan egyházat, de elutasítottak más igazságokat, kiváltképpen az ekkleziológia területén. A fanatikusok azt állították, hogy Isten öröktől fogva kiválasztotta őket, egyesültek Jézus Krisztussal, és megteltek hittel, reménységgel, szeretettel, ezért nincs igazán szükségük a helyi egyházra, annak igehirdetésére, szentségeire, egyházfegyelmére, istentiszteletére és közösségére. A reformátorok helyesen felfuvalkodottnak és bolondnak nevezték ezeket az embereket.
A fanatikusok tévtanítása ellen a reformáció ragaszkodott ahhoz, hogy a kiválasztottak közössége a helyi gyülekezetben jelenik meg, és ez a választottak épülését szolgálja. A láthatatlan egyház a látható egyházakban jelenik meg, ahol a valódi szentek összegyűlnek. A láthatatlan egyház intézményes egyházakban lesz láthatóvá, és ezekben a szervezett gyülekezetekben a kegyelmi eszközöket Isten arra használja, hogy megerősítse a Krisztusban öröktől fogva kiválasztott emberek lelki életét.
Ez a Cselekedetek 2 tanítása: „A kik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek… Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel” (41, 47). A választottak, akik Jézusban, a Messiásban való hitre jutottak, csatlakoztak a látható, szervezett egyházhoz, annak tisztviselőihez (apostolok), felügyeletéhez, tanításához, keresztségéhez, úrvacsorájához, közös istentiszteletéhez, beleértve az imádságokat (41-42).
Siralmas, hogy ma is vannak olyan bizonytalan lelkek, akik szeretik a református szoteriológiát, de elutasítják a teljes, biblikus és reformátori ekkleziológiát. Csak laza kapcsolatokat ápolnak az egyház intézményével, mert úgy gondolják, nincs szükségük arra, hogy csatlakozzanak egy hívő gyülekezethez, ahol Krisztus elhelyezte kegyelmi eszközeit, és részt vegyenek abban. Elvégre ők a láthatatlan egyház választott tagjai! Elszigetelődésüket sokszor azzal próbálják meg alátámasztani, hogy a szervezett gyülekezetek bűneit, gyengeségeit vagy tagjait kritizálják, akár okkal, akár eltúlozva, akár kitalált okokból.
A Westminsteri Hitvallás először a választottak közösségeként beszél az egyházról (25:1). Ezután az intézményes egyházról azt mondja, hogy annak „Krisztus Isten szolgálatát, beszédeit és rendeleteit” adta (25:3), és: „Ez az Úr Jézus Krisztus királysága, Isten háza és családja, amelyen kívül nincs más lehetőség az üdvösségre” (25:2).
A protestantizmus szemben áll az intézményes egyháztól elkülönülő fanatikusokkal, amikor ragaszkodik ahhoz, hogy éppen azért kell csatlakozni egy intézményes gyülekezethez, ami magán hordozza az igaz egyház jegyeit (tiszta igehirdetés, a sákramentumok helyes kiszolgálása és egyházfegyelem; Belga Hitvallás 27-29), mert a választottak közé tartoznak.
Küzdelem az anabaptistákkal
Az anabaptistákkal szemben a reformátorok azt tanították, hogy a látható, intézményes egyház nemcsak a hívőket, hanem gyermekeiket is magába foglalja (Heidelbergi Káté 74).
A Szentírás azt tanítja, hogy a hívők gyermekei benne vannak Isten országában (Márk 10:14) és az egyházban (Ef 1:1-14; 6:1-3), mint akik Krisztus Lelkének (Ézs 59:21-21), és az üdvösség ígéretének részesei (Csel 2:39). Az I Mózes 17:7-ben Isten négyszer is elmondja, hogy a hívők gyermekei benne vannak az Ő kegyelmi szövetségében: „És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad.”
Ez volt a reformátorok tanítása, kivétel nélkül. Ez volt a reformátori hitvallások tanítása, a lutheránus, református, anglikán és presbiteriánus hitvallásoké egyaránt, amikor az egyháztagságról és a keresztségről tanítottak. A Westminsteri Hitvallás így fogalmaz: „Az evangélium ideje alatti látható egyház, amely ugyancsak egyetemes (azaz nem határolódik egy népre, mint a törvény idején), azokból áll, akik az egész világon az igaz vallásról tesznek bizonyságot gyerekeikkel együtt” (25:2, vö. 29:4-6).
Ma sok protestáns gyülekezet tagadja ezt a reformátori tanítást, amely szerint a hívők gyermekei beletartoznak az egyházba. Az egyik oldalon sok gyülekezet, ahol megkeresztelik és tagjuknak tekintik a gyermekeket, kiszolgáltatja a keresztség szentségét a láthatóan hitetlenek gyermekeinek is. A másik oldalon pedig, a baptista egyházakban a hívők gyermekei nem tagjai a gyülekezetnek (egészen addig, amíg életük egy későbbi pontján nem vallják meg hitüket). Mintha a Biblia nem nevezné a hívők magvát „szentnek” (I Kor 7:14), és nem ígérné meg nekik Isten Lelkét és áldását (Ézs 44:3)!
A reformátorok azt is hangsúlyozták, hogy a hívők nem minden gyermeke a láthatatlan egyház választott tagja: „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Róma 9:13). A intézményes egyház nem minden tagja része a láthatatlan egyháznak (Zsolt 73:1; Róma 9:6). Egyházfegyelmet kell alkalmazni minden megkeresztelt vagy konfirmált egyháztaggal szemben, aki nem bánja meg bűneit.
Az egyházról való reformátori tanítás teljes kifejtése természetesen nem fér bele egy ilyen rövid cikkbe. Azonban már az eddigiekből is láthatjuk, hogy ez az alapvető fontosságú tanítás az egyházról, mint a választottak közösségéről, ami az intézményes gyülekezetekben nyilvánul meg, melyben a hívők és utódaik is benne vannak, miként vezet minket arra, hogy megértsük az egyház kiválasztását, összegyűjtését és megértését; a rejtőzködő, a küzdő és a győzedelmes egyházat; az egy, szent, katolikus (egyetemes) és apostoli egyházat; az egyház igehirdetését, szentségit és istentiszteletét; az egyház tekintélyét, tisztségeit, kormányzatát és az egyházfegyelmet; az egyház megkülönböztető jeleit; végül az igaz egyházat a hamis egyházzal szemben.