Pápai abszolutizmus
Rev. Angus Stewart
Pápai abszolutizmus
A római egyház politikai igényének megértéséhez a kulcs ott található, hogy úgy tekinti magát, mint az egyetlen szent, egyetemes és apostoli egyházat, melynek élén a pápa áll, aki nemcsak Péter, az Apostolok Fejedelmének utódja vagy az Egyetemes Egyház legfőbb főpapja, hanem Krisztus helytartója, és a Szentatya is. Nem a Szentháromság Isten az, aki a Világmindenség abszolút uralkodója? Nem Krisztusra ruháztatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28:18), aki Királyok Királya és Uraknak Ura (Jel 19:16)? A pápa mint a Mindenható Isten és Jézus Krisztus legfőbb képviselője, ezt az isteni tisztséget gyakorolja: a „pápai hatalom teljességét”. XIII. Leó így kezdi 1894-es enciklikáját (Praeclara Gratulationis Publicae – A keresztyénség újraegyesítéséről): „Mi… a földön a Mindenható Isten helyén állunk”, a pápai és nagybetűs „Mi” szót használva.
Az 1246-os Aeger Cui Levia pápai bulla kijelenti:
Aki pedig el akar venni Krisztus helytartójának hatalmából…, az Krisztus hatalmát csorbítja meg. A Királyok Királya általános képviselőjévé tett minket a földön, és teljes hatalmat ruházott ránk, amikor az apostolok fejedelmének és nekünk azt a hatalmat adta, hogy megkössünk és megoldjunk ezen a földön nemcsak bármely embert, hanem bármely dolgot is… Az ideiglenes kormányzás hatalma nem alkalmazható az egyházon kívül, mert nincs olyan hatalom, amit Isten az egyházon kívül adott… Elvesztették tisztánlátásukat, és képtelenek a dolgok eredetének megismerésére azok, akik azt képzelik, hogy az apostoli hivatal Konstantintól kapta a birodalom fölötti hatalmát, hiszen azt, amint tudjuk, már korábban is bírta, természet szerint és potenciálisan. A mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia, igaz ember és igaz Isten… egy birodalmat alapított a szentszék javára, ami nemcsak papi, hanem királyi; az áldott Péternek és követőinek adta a földi és a mennyei birodalom pálcáját, amint az kiderül abból, hogy több kulcs van. Krisztus helytartója [azaz a pápa] hatalmat kapott arra, hogy az egyik által törvénykezzen a földön az evilági dolgokon, a másik által pedig a mennyben a lelki dolgokon.i
A 16. századi tridenti zsinat ha lehet, még nyomatékosabban kijelenti a pápa evilági hatalmát:
A pápa nem felelős semmiféle földi törvényszék vagy hatalom előtt. Ő mindenek bírája, akit senki nem ítélhet meg, sem királyok, sem papok, sem egyebek. Minden törvénytől szabad, és semmilyen ítélet vagy büntetés nem érheti semmiféle bűn miatt… Ő minden mindenekben és mindenek felett, tehát Isten és a pápa, Isten Helytartója egyek… Övé minden hatalom a földön, a purgatóriumban, a mennyen és a pokolban, hogy kössön és oldjon, parancsoljon, megengedjen, feloldozzon, tegyen és visszavonjon. Ezért kijelentjük, hogy minden egyes emberi teremtmény üdvösségéhez szükséges, hogy alávesse magát a Római Főpapnak. Minden evilági hatalom az övé: a teljes föld uralma, törvényhozása és kormányzása isteni jog által az övé.ii
Az I. Vatikáni Zsinat (1870) dogmatikus határozatai kijelentik, hogy „minden kereszténynek hinnie kell, hogy a szent Apostoli Szék és a római püspök az egész világra kiterjedően birtokában van a primátusnak”.iii
F.V.N. Painter így fogalmaz: „A római egyház a saját célján munkálkodik. A pápaság célja az egyetemes felsőbbség biztosítása.”iv
VIII. Bonifác (1294-1303)
VIII. Bonifác Unam Sanctam (1302) című bullája valószínűleg a pápai abszolutizmus leghíresebb kijelentése. Bonifác szerint egyedül Róma látható, intézményes egyházában „egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”, mert ez az egyház épült Péterre (hivatkozás Róma öncélú értelmezésére a Máté 16:18-19-hez).v Róma „az Úr köntöse, a varratlan köntös, amelyet nem hasítottak szét”, és „Noénak egyetlen bárkája” az „előképe az egy Egyháznak”. Amint „egy nyáj van”, úgy „egy pásztor” létezik, a pápa (János 10:). A pápai bulla így foglalja össze: „kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának”. Bonifác itt hamisnak nevezi az egész Keleti Ortodox Egyházat („a görögöknek” nevezve őket), mert azok nem vetették magukat alá az ő hivatalának, és ez kiterjeszthető a protestánsokra is.
Ezekre a gőgös ekkléziasztikai kijelentésekre alapozva és a nyilvánvalóan politikai és világi dolgokra térve, az Unam Sanctam a Jeremiás 1:10-et a pápára alkalmazza: „Így beteljesedik Jeremiás próféciája az Egyházzal és az egyházi hatalommal kapcsolatban:”: „Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj!” Ha Róma és egy világi hatalom összeütközik, a pápa megítélheti az államot, de az állam nem ítélheti meg a pápát. Bonifác az I Korinthus 2:15-öt alkalmazza a főpapra: „A lelki ember azonban mindent megítél, maga azonban senki ítéletét nem vonja magára”. A Róma 13:1-2-t is idézi, de nem a világi hatalmak, hanem Róma politikai hatalma alátámasztására: „bárki, aki ellenáll ennek a hatalomnak, amit Isten így rendelt, Isten rendelésének áll ellen”. A főpap felháborító Szentírás-csavarása, az elképesztő kijelentések és a fennhéjázó hiúság egyszerűen lélegzetelállító!
Bonifác még egy részt elővesz a politikailag vezérelt exegézisből: a két kard elméletét.
…ebben az Egyházban és annak hatalmában két kard van, nevezetesen a lelki és a földi. Ui. amikor az Apostol azt mondja: „Nézd, van itt két kard!” (Lk 22,38), úgy kell érteni, hogy az Egyházban, hiszen az apostolok beszéltek, az Úr pedig nem azt válaszolta, hogy „túl sok”, hanem hogy „Elég”. Kétségtelenül az, aki tagadja, hogy a földi kard Péter hatalmában lenne, nem hallgatta figyelmesen az Úr szavait, amikor azt parancsolta: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat!” (Mt 26,52). Mindkettő, tehát, az Egyház hatalmában van, vagyis a lelki és az evilági kard, de míg az elsőt az Egyházért, a másodikat az Egyház által kell használni. Az elsőt a papok keze által, a másodikat a királyok és katonák keze által, de a papok akarata és engedélye szerint. Akárhogy is, az egyik kardot alá kell vetni a másiknak, az evilági tekintélyt a lelki hatalomnak.
Hármas tiara
VIII. Bonifác a pápai tiara kialakításában is szerepet játszott. A középkor derekán a pápák koronát hordtak, ami a közép-itáliai Pápai Állam (754-1870) fölötti evilági hatalmukat jelképezte. VIII. Bonifác még egy koronát hozzátett ehhez, ami az evilági hatóságok fölötti hatalmát jelképezte. Hamarosan hozzáadtak egy harmadik koronát is, ami a pápa világi királyok fölötti hatalmáról beszélt. A pápa koronázásakor mindhárom koronát feltették a fejére, miközben hármas hatalmuk jelképeként ezeket a szavakat mondták: „Vedd ezt a hármas koronával díszített tiarát, és tudd, hogy te vagy a fejedelmek és királyok Atyja, a világ Ura és a mi Urunk Jézus Krisztus földi Helytartója.
Albert Lévitt ezt írja:
A hármas tiara, amivel a pápát megkoronázták, nemcsak egy jelképes, hanem egyszersmind gyakorlati politikai jelentőséggel bír. A pápa hármas természetét jelképezi. Ő (1) a Római Katolikus Egyház legfőbb főpapja; (2) evilági uralkodó, aki szabad és független a föld többi evilági uralkodójától; és (3) ő a legfőbb evilági uralkodó, aki a többi uralkodó, állam és nép fölött uralkodik isteni parancs által. Ezért tehát minden lelki és minden evilági hatalom egy személyben összpontosul, az egész világ abszolút uralkodójában, Krisztus Helytartójában, Róma Püspökében, Vatikán államának uralkodójában.vi
Mások szerint a hármas tiara a pápa hatalmát jelképezi, mint „Egyetemes Pásztor” (felső), „Egyetemes Egyházi Törvénykezés” (középső) és „Evilági Hatalom” (alsó). Megint mások szerint azt jelenti, hogy a pápa szuverén a mennyei, emberi és földi világ fölött. Másik magyarázat szerint uralkodik a földi küzdő egyház, a purgatóriumban szenvedő egyház és a mennyei győzedelmes egyház fölött. Nemrég azt is felvetették, hogy a három korona azt jelképezi, hogy a pápa tanító, törvényhozó és bíró, vagy pap, próféta és király.
A II. Vatikáni zsinat (1962-1965) és annak liberálisabb és modernizáló szellemével összhangban VI. Pál pápa (1963-1978) leszállt a pápai trón lépcsőiről a Szent Péter Bazilikában, és a tiarát az oltárra helyezte. Utódait, I. János Pált (a szeptemberi pápát) és II. János Pált koronázási szertartás nélkül iktatták be. Az utóbbi ezt mondta felavatásakor: „Ez nem az az idő, amikor vissza kellene térnünk egy szertartáshoz és egy tárgyhoz [azaz a hármas tiarához], amit tévesen a pápák evilági hatalmának jelképének tartottak”. XVI. Benedek pápa (2005-2013) a tiarát is levette címeréből, és helyette egy püspöki süveg szerepelt benne. A tiara jelképe azonban még mindig ott van a Szentszék címerén, és mint sok más királyság, Róma is őrzi a pápai koronát mint a pápa hatalmának jelképét.
Aggiornamento
A pápai koronázási szertartás elhagyása az aggiornamento egyik legfeltűnőbb jele. Az aggiornamento olaszul azt jelenti: „frissítés”. Mai modern, demokratikus, liberális, szekuláris világunkban a pápaság nagy kihívásokkal szembesül. Általánosságban idejétmúlt, tradicionalista, férfiak uralta, monarchikus, vallási intézménynek tekintik. A 19. században Róma nyilvánosan és hangosan szembeszegült az olyan „haladó” eszmékkel, mint a kapitalizmus, a demokrácia, az egyház és az állam szétválasztása, a vallás-, istentiszteleti, beszéd- és sajtószabadság, a bibliakritika, az ökumenizmus, az érintetlen pogányok üdvössége stb. – a leghíresebb ilyen dokumentum IX. Pius Syllabus Erroruma (1864). Most azonban Róma vagy elnémította a kritikákat, vagy arculatot váltott. A hagyományos pápai teokratikus igény az egyetemes politikai uralomra nézve különösen offenzív korunk humanista szellemiségére, és a római hierarchia úgy érzi, hogy ellentétes célra vezetne, ezért vagy elhagyták, vagy háttérbe szorítják azt.
A külső nyomás is megosztó hatású a római katolicizmusra. A különböző szerzetesrendek (bencések, ferencesek, domonkosok, jezsuiták stb.) százados megosztottsága mellett, és annál sokkal komolyabban megjelentek a liberális teológusok (különösen Észak-Amerikában és Európában, mint Hans Kung, vagy a felszabadulás-teológia képviselői (különösen Dél-Amerikában), mint Leonardo Boff.vii Az ilyen emberek és teológiák jelentős számú követőt szereztek. A nemzetközi római katolikus mozgalom, „Mi vagyunk az egyház” (1996-ban alakult) haladó eszméket népszerűsít, mint például a pedofil papok hatékony fegyelmezése, nős papok, női papok, a laikusok nagyobb mértékű bevonása, nagyobb teológiai szabadság stb. A humanista nyugati római katolikusok azt szeretnék, hogy a római katolicizmusban csökkenjen a klerikusok hatalma, és kevesebb abszolútum legyen. A püspöki konferenciákon panaszkodnak a római hatalomösszpontosítás miatt. A harmadik világbeli klérus nagy része ellenáll Róma nyugati típusú teológiájának és ideológiájának, és nagyobb nyitottságot akar a szinkretizmus felé. Malachi Martin (1921-1999) római katolikus pap és korábbi jezsuita sajátos élénk és drámai módján arról beszél, hogy a hierarchián belül egy „szupererő”, vagy „ellenegyház” működik, ami fel akarja borítani a hagyományos római katolicizmust.viii
A Római Katolikus Egyház a 21. században egy „átfogó” egyház, melyben a „hívek” széles skálája a 16. századi tridenti ellenreformációs zsinat hűséges támogatóitól (akik közül néhányan földközpontú világképet vallanak!) egészen a nyugati humanistákig, akik szintén „jó” római katolikusoknak tartják magukat, bár sok egyházi tanítást nem tartanak megfelelőnek.ix Hogy a római katolikusok között milyen erősek az egyes pártok, nehéz megmondani, és rendkívül nagy előrelátást igényelne, ha valaki meg akarná mondani, hogy Róma jobban be fogja-e fogadni a korszellemet. Elsietett volna azonban az az elemző, aki Róma közelgő hanyatlásáról, vagy politikai befolyásának és vágyainak végéről írna.
(2) A II. Vatikáni Zsinat Deklarációja a vallásszabadságról
Ha többet szeretne olvasni magyarul, kattintson ide.
_____________________________________