A tizedfizetés kérdése*
Rev. Dale H. Kuiper
A keresztyén adakozásról szóló gondolatok, amiket a múlt hónapban közöltünk ebben a rovatban, teljes természetességgel a tizedfizetés témájához vezetnek bennünket és ahhoz a kérdéshez, hogy mi a helye a tizedfizetésnek az újszövetségi szent számára? Vannak olyan felekezetek, ahol ezt a gyakorlatot kitartóan kierőszakolják, és sok más felekezetben (talán a sajátunkban is?) vannak olyanok, akik pontosan egy tizedet különítenek el gondosan az Úrnapján. Erre a kérdésre nem azt az egyszerű választ kell adni, hogy a tizedfizetés felesleges, hanem azt, hogy a tizedfizetés helytelen. Az újszövetségi szent számára a vagyonából vagy a bevételéből tizedet adnia, még ha azt lelkiismeretesen is teszi, helytelen. Az a teher hárul erre a cikkre, hogy ezt a Szentírás fényében bizonyítsa be. A célunk azonban nem csak tagadni valamit. Isten jobb dolgot biztosított számunkra, és így elvezet bennünket Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságának megértésére!
Tizedadás az Ószövetségben
A Szentírás első utalása arra, hogy a tizedadás szigorúan csak egy ószövetségi követelmény volt, az az a tény, hogy a szó mindössze négy újszövetségi szakaszban bukkan fel. Ezek közül három az evangéliumokban fordul elő. Mivel az az időszak, amit az evangéliumok magukban foglalnak, szigorúan véve az Ószövetséghez tartozik, tulajdonképpen csak egy szakasz tartozik erre a korszakra. Ez pedig a Zsidókhoz írt levél 7:5-9. A szót itt arra használták, hogy nagyon feltűnően szemléltessék Krisztus papságának felsőbbrendűségét a lévita papsághoz viszonyítva. Világos, hogy ezt a szakaszt sohasem lehet arra használni, hogy tizedfizetést tanítsanak azzal ebben a korszakban! Mi több, meggyőzően lehet annak bizonyítására használni, hogy a tizedadás nincs többé, hiszen annak a papságnak a tagjai, akiknek parancsolatuk volt, hogy a „törvény szerint tizedet szedjenek a néptől” már nincsenek többé.
Mózes első könyvének 14. és 28. fejezetében olvasunk Ábrahám és Jákób tizedadásáról. Bár ez a tizedadás alapvetően ugyanaz volt, mint a későbbi Izrael tizedadása, mégis ez az említett pátriárkáknak különleges jelentőséggel bírt. Emiatt ezzel most nem foglalkozunk, és a mózesi törvényhez tartozó tizedadást fogjuk figyelembe venni. A következő szakaszok állnak itt előttünk:
A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak. És ha valaki meg akar valamit váltani az ő tizedéből: adja hozzá annak ötödrészét. És minden tizede a baromnak és juhnak, mindabból, a mi a vessző alatt átmegy, a tizedik az Úrnak legyen szentelve. Ne tudakozódjék, ha jó-e vagy hitvány, és el se cserélje azt; de ha mégis elcseréli azt, akkor az, és a mit cserébe adott azért, szent legyen, és meg se váltassék. Ezek azok a parancsolatok, a melyeket Mózes által parancsolt az Úr Izráel fiainak a Sinai hegyen. (III Móz 27:30-34)
De ímé a Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izráelben; az ő szolgálatjokért való osztályrész ez a melylyel teljesítik ők a gyülekezet sátorának szolgálatát. […] Így vigyetek ti [léviták] is felemelt áldozatot az Úrnak minden ti tizedetekből, a melyet beszedtek Izráel fiaitól, és adjátok abból az Úrnak felemelt áldozatot Áronnak, a papnak. (IV Móz 18:21, 28; vö. az egész fejezettel)¹
És oda vigyétek egészen égőáldozataitokat, véres áldozataitokat, tizedeiteket, kezeiteknek felemelt áldozatát, mind fogadásból, mind szabad akaratból való adományaitokat, és a ti barmaitoknak és juhaitoknak első fajzását. És ott egyetek az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt, és örvendezzetek ti és a ti házatok minden népe, kezetek minden keresményének, a melyekkel megáld téged az Úr, a te Istened. (V Móz 12:6-7)
Ezekből a szakaszokból a következőket állapíthatjuk meg: 1.) A földnek, a nyájnak és a csordának tizedét az Úrnak kellett adni a léviták fenntartásán keresztül. 2.) Azokból a tizedekből, amiket a léviták kaptak, a lévitáknak tizedet kellett adniuk a főpap hasznára. 3.) A második tizedet időszakonként visszatérően, az ünnepek alkalmával kellett adni. 4.) Minden harmadik évben tizedet kellett adni a szegényeknek, amit a nép a szegényekkel és a lévitákkal együtt evett meg. Azt, hogy ez az utóbb említett tized egy harmadik tized volt-e vagy a második tized helyébe lépett-e, nehéz meghatározni, de nem is tartozik a témánkhoz.² A lényeg az, hogy Istennek a Sínai-hegynél Mózesen keresztül adott törvénye az izraeliták adakozását gondosan felvázolta, és ezt valamennyire Mózes ötödik könyve módosította.
Az egy tized jelentőségét nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az a tény, hogy a tízes szám a tört nevezőjében fordul elő, nem jelenti azt, hogy a számnak más jelentése van itt, mint a tízes számnak máshol a Szentírásban. A Szentírás a tízes számmal kapcsolatban egyöntetűen a teljességet és az Isten akaratának való megfelelést hangsúlyozza. A Tízparancsolat kinyilvánítja Isten teljes akaratát az ember morális életére nézve. A törvény megtartása az ember teljes kötelessége. A törvénynek ezt a teljességét és tökéletességét továbbá az a tény is jelzi, hogy a két kőtábla mind a két oldalán tele lett írva. Hasonlóan, a tíz csapás is Isten teljes haragját fejezi ki egy olyan nép ellen, amely az ítéletre megérett. Amikor tehát az izraelitákat arra oktatták, hogy egy tizedet hozzanak az Úrhoz, amint Ő a papságban képviselte magát, akkor az a tized a részükről egy hitvallás volt, hogy mindenük, amijük csak volt és ők maguk is az Úrhoz, az Istenükhöz tartozott. A föld és annak teljessége az Úré! A kilenc tized, amit nem vittek el és a tized is, amit elvittek az Úré volt. Így a tizedadáson keresztül volt Izrael szentség az Úrnak. A tizeden keresztül ajánlották fel mindenüket Őneki. Ha valaki nem vitte el a tizedét (ami a későbbi történelem során gyakran előfordult), akkor Istent lopta meg (Mal 3:8), és azt mutatta meg, hogy a kapcsolatát Istennel, mint sáfárral nem érti meg megfelelően. A bűne az volt, hogy nem volt bőkezű Isten felé.
Újszövetségi adakozás
Az adakozásnak ez a gondos, jogi előírása a Sínai-hegytől egészen Pünkösdig tartotta magát. Vajon, amikor arról olvasunk, hogy a korai egyház tagjai „[v]agyonukat és birtokaikat eladogatták, és szétosztogatták mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége volt” (Apcsel 2:45, 4:34) nem jelez-e egy óriási változást rögtön Pünkösd után? A baj azokkal, akik ma tizedfizetést tartanak fent az az, hogy pár igeverset ismételgetnek, de nincsen jól kidolgozott biblikus tanításuk. A Szentírás egésze igaz, de a Szentírás egésze nem ugyanúgy beszél hozzánk! Az egyháznak úgy kell a teológiát művelnie, hogy az Írást az Írással hasonlítja össze, hogy Isten Igéje megteremje a gyümölcsét! Az eredmény így az, hogy a kortárs tizedfizetők az üdvösség korokon átívelő munkájában nem látnak haladást. Nem adnak elég tág helyet az egyházban és annak tagjaiban a Lélek jelenlétének, amely jelenlét által a hívő Krisztus prófétai, papi és királyi felszentelésében osztozik. Az egyház egy, de Istennek az tetszik, hogy az egyházzal különböző korszakokban foglalkozzon. Az idő szempontjából, a korszak lehet Krisztus gyors eljövetele vagy az idők teljessége. A kulcsfontosságú különbség a korszakok között az az, hogy az Ószövetségnek nem volt meg Krisztus Lelke, míg az Újszövetségnek megvan! Isten az egyházzal Krisztus előtt úgy foglalkozott, mint egy kisgyermekkel. Isten ennek a kisgyermeknek a törvényen keresztül gondosan kijelentette, hogy mit tehet és mit nem. Az élet minden lehetséges aspektusát egy kódex határolta körül. Bár a törvény szent, igaz és jó volt, nem lehetett az izraeliták számára kellemes, hogy minden cselekedetüket és kapcsolatukat ilyen szigorúan határozták meg. Az a kinyilatkoztatás, amit Isten Izraelnek küldött ezzel a gyermekkorral összhangban volt. Előképeken, árnyékokon, szimbólumokon és ceremóniákon keresztül tanította őket. De milyen radikális változás jött, amikor a Lelket megadta! Ahogyan Péternek és az apostoloknak a szemei hirtelen megnyíltak, úgy nyíltak meg az egyház szemei is. Pál a Galata 4-ben Izraelt egy olyan gyermekhez hasonlítja, aki mindezeknek a törvényeknek a szolgája, de ezután azt mondja, hogy az idők teljességekor a gyermek hirtelen felnő és érett lesz. És ezt az érettséget nem kisebb személy, mint Krisztus Lelke adja meg. Az igaz, hogy Pál elsősorban a körülmetélés gyakorlata ellen beszél, de az érvének az összes mózesi törvényen alapuló gyakorlattal szemben is súlya van. A gyermek felnőtt lett. A gyermek nincs többé szolgaságban, hogy féljen. Megvan neki a fiúság minden joga, és ebből az is következik, hogy értelmes felnőttnek kell lennie.
Mivel a Lélek most betölti az egyházat, Isten úgy bánik velünk, mint akiknek Krisztus elméje megvan magukban, akik ismerik az igazságot, akiknek a szívébe bele van vésve a törvény, akiknek a felülről való bölcsesség megvan. Egy szóval: szabadok vagyunk! A helyes, lelki értelemben a szabadságunk abból áll, hogy azt tegyük, amit csak akarunk! A tizedadás törvénye nem lebeg a fejünk felett. Egy ilyen törvény az érettséggel és a szabadsággal egyszerűen nem fér össze. Emellett ez túl könnyű lenne a felnőtt egyháznak. Isten nem azt akarja, hogy úgy gyakoroljuk a fiúságunkat, hogy a jövedelmünket elosztjuk tízzel és azt neki adjuk. A tized pontos elérése minden élethelyzetben (és akkor jönnek az olyan szőrszálhasogató kérdések, hogy vajon a tizedet a bruttó vagy nettó jövedelmünkből kell-e fizetni) nem a szabadság gyakorlása, és nem is Krisztus elméje szerint való. Hálával a múltért és hittel a jövőbe tekintve kell a szívünk, elménk és akaratunk részvételével meghatároznunk, hogy milyen legyen az adakozásunk. Milyen gyönyörűen illik ez a teljes keresztyén szabadsághoz! Ezt a szabadságot akkor gyakoroljuk, ha magunkat a bennünk lakó Lélek szerint irányítjuk. A Lélek arra indít, hogy azokat a dolgokat keressük, amik ott vannak fent, ahol Krisztus Isten jobbján van és arra, hogy az ideig való ügyekről megszentelt ítéleteket hozzunk.
A galáciai egyházaknak írva Pál meglepődött, sőt meghökkent, hogy bárki vissza kívánna térni az erőtelen és gyarló elemekhez, amelyek csak szolgaságra vezethetnek. A nyelvezete erőssé válik, mert a régi rituálékhoz, ceremóniákhoz és törvényekhez való ragaszkodást alapvető hibának tartja. „Ímé, én Pál mondom néktek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus néktek semmit sem használ. Bizonyságot teszek pedig ismét minden embernek, a ki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani.” (Gal 5:2-3). Korábban azt is elmagyarázta, hogy a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak! Ezt a kijelentését bizonyosan kiterjeszthetjük így: Ha egy ember bármely ószövetségi ceremoniális törvény megtartásához ragaszkodik, akkor ő köteles az egész törvény megtartására. Visszahelyezi magát azokba az időkbe, amikor Krisztus még nem jött el, és így az átok alá helyezi magát. Így Krisztus aki már eljött, nem ér számára semmit!
Összefoglalás
Csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tizedadás senkit, semmilyen értelemben sem kötelez. Mi több, a tizedfizetés még csak nem is egy kedves kis útmutató az adakozásunkhoz, mert annak útmutatóként való használata szolgaságra ver.
A fiúk szabadságához tartozik az, hogy mindegyikük maga döntse el, hogy vagyonának mennyi részét ajánlja fel Isten Királyságának ügyéért. Az egyedüli útmutatónk erre az adakozásra a jókedv, a szabadság és az, hogy aszerint adjunk, ahogyan az Úr meggazdagított bennünket. „Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával.” (Gal 5:1).
* Eredetileg „Christian Stewardship (2): The Question of Tithing” néven jelent meg a Standard Bearer nevű újságban 1976. február 1-jén (52. évf. 9. szám).